Az éj sötétjében ücsörgök egymagam,
miben a telihold fénye járja át,
furcsa gondolatokban fuldokló agyam.
Hűvös fénye mi felém árad,
s csak a kicsiny halovány csillagok,
fénye töri meg eme magányos órákat,
mi olykor felragyog,
majd tündökölve mégis pillanatok alatt,
kioltja fényeit s továbboson.
Tudom hogy meg kell oldanom még,
ezernyi képletet,
ám csak az éj sötétje,
s a noteszom mi rám mered,
beszél hozzám,suttogva kérdi,
miért nem írsz vajon számokkal teli?
Mégis kezem ,s szemem a kakaós bögrémre mered,
tudatomig eljutva,
megiszom,
aztán erőm ebből nyerem.
Görnyedek a könyvek felett,
kérdezem,
hogy lehetne vége?
Tudom nem vagyok lángész,
hisz fáradságom kapujába roskadok össze,
némán,gondok között küszködve.
Képletek ezrei mit már tudok,
mégis újabb furcsák,mit értelmezni sem akarok,
hisz a fáradság mi a fejemre tör,
sötét karikák,húzódnak szerte a szemem körül.
Ám rájövök ez csak matematika,
de több tantárgy könyvei roskadoznak asztalomon sorba.
Mitévő legyek?
miképp tanuljam meg ezt az egészet?
mert a fáradság az úr,ami bennem lapul,
és érzem magával ragad,
folyamatosan súgja fülembe,
add meg magad.
Gondolkozom talán így kell lennie,
s párnaként teszem fáradt fejem alá könyveimet.
Elalszom és reggelre minden más lesz,
fejembe száll a tudás,
s nem kell küszködnöm ezzel az egésszel.
Ellenségként látom,ezen könyveket,
amik elnyomnak,
mint cigaretta csikket a hamutartóba az emberek.
Gonoszan nézek a felém tárulkozó világba,
talán a tűzhöz kiáltok olykor,
s kívánom mindet eméssze el a lángja.
A kakaóm, mi poharamból selymes habjával rám nevet,
hozzám beszél,-azt suttogja,felejtsd el eme sok buta tervedet.
Ekkor rájövök,minden könyv a barátom,
mert a bennük rejlő tudás,mi számomra fontos.
Okosan csak annyit suttogok,
ma mindent megtanulok,
hisz gyerek csak addig vagyok,
amíg tanulhatok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése