Van úgy hogy együtt várjuk a csodát,
szívünkbe véssük,milliónyi pillanat mámorát,
álmodjuk a szépet,az elképzelhetetlent,
mégis rájövünk valahol elrontottuk,
voltaképp mind a ketten.
Némán állunk egymással szemben,
s rájövök ehhez nincs már semmi kedvem.
Talán lehet minden az én hibám,
mégis hittük te meg én egy életen át.
Rájöhettél rég te meg én nem a mi mesénk,
és egyedül is talpra állok,
mégsem érted kiálltok.
Mégis kipróbáltuk,hátha létezünk,
vakon hittük,részesei lehetünk.
Vártuk történik csoda,
s ránk hullik majd Kupidó nyila.
Mi törött fadarab halmaz csupán,
rájöttünk mind a ketten,
más út mi ránk, valóba vár.
Szerelem mi egykor létezett,
mégsem találtunk benne végtelent.
Egymásnak háttal,
immár egy megfagyott,
múltat idéző mesevilággal.
Sose mond hogy sajnálod,
hisz mind a kettőnk szíve,
más utakra vágyott.
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése