Sötétség

Egykoron álmodtam magamnak egy gyönyörű világot,

ahol rám várnak csodaszép,színes nagy álmok,

de ez már nem az amiről álmodni mertem,

jó pár dolog megváltozott az életemben.

Csupán érezni akartam enyém a világ,

s csak odavágtam valamit,ha fájt.

Ma már oly sok lett a kamu barát,

akik mosolyogva szemedbe,kívánják a bukást.

Érzem sokszor a pokolba kívántok,

de felnőttem, és már nem figyelek rátok,

mert nem érdekel az állandóan vádló szavatok.

A levesetek örökké ellenem fortyog,

s ha tehetnétek elevenen beletolnátok.

Miért fáj ily nagyon?

meddig kell hogy e fekete felhő szívembe ragadjon?

Hozzád szólok testvér, nézz rám,

eltűntél már mond hogy mért fáj?

Kérlek isten hallgass én rám,

szálljon lelkem bárhol is jár.

Széttört minden hagyatok elmenni,

nem tudok már értetek még többet megtenni.

Ki kedves volt számomra az is elhagyott,

aki szürke hétköznapjaimba színt rakott.

Az élet egy színpad,

de már nehezen játszom,darabjait,

nem akarok már álarc mögé bújni,

s örökké elszínészkedni a vígjátékait.

Tettem dolgokat,de fizettem érte,

a bocsánatotokat pedig sohasem kérem.

Remélem egyszer lesz világ a kezetekben,

és már nem leszek rossz a szemetekben!