Egyszer engem is mester tervezett,
azért hogy szép legyek,s belém szeressenek.
Elkészültem,dobozba kerültem,
autóba ültem,
és száguldtam egy bolt felé.
Leperegtek a gyermeki évek,
mennyi szépet én átéltem.
Simogatott mesterem,
fényesítgetett,
kényelmesre elkészített.
Eljött az idő most polcon díszelgek,
várom a nagy ŐT,
hogy belém szerelmesedjen.
Egy reggelen megtaláltak,
boldogan vittek,büszkén mutogattak.
Örökre választottuk egymást,
s én megígértem sétálok vele órákon át.
Boldogok voltunk,
minden felé együtt szaladtunk,
nem hagytuk cserben egymást.
Meleget biztosítottam számára,
cserébe vigyázott reám.
Szép csendben teltek az évek,
vásottá, és kopottá vált,
egykor ragyogó színem.
Összetörtem, megöregedtem,
kényelmetlenné váltam,
mégis,
még mindig szerettek!
Igaz már lassabban jártunk,
csupán csak sétálni tudtunk,
mégsem engedtük el egymás kezét.
Hisz a szerelem mi egy életre szólt,
bennünk végig élt.
Soha nem adott másnak,
örökké büszkén vállalt.
Ám az idő ami nekünk megadatott,
lepergett,széllel szétszóródott.
Mégis tudom szívébe élek,
dobozba visszazárt,
de el sohasem felejtett!
Igaz ma már csak a kitört,
elkopott sarkam,
s az együtt töltött évek beszélnek.
Ó be szép volt,
hiszen ezek örök emlékképek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése