Visszaidézem ezernyi gyönyörű emlékem sorát,
eszembe jut egy régi kopott gitár.
Egykor szebben szólt,mint bármi más,
szél vitte messze varázslatos dallamát.
Tábortűznél ülve hallgattuk,órákon át,
miképp játszott rajta az én nagypapám.
Szíve zengett bele,
mi pedig mosollyal arcunkon,
énekeltünk vele.
Zengett az erdő,énekeltek a hegyek,
boldogság dallamát vitte a szél távoli helyekre.
Egyszer,azt mondta nekem,
eljő az idő mikor én már nem pengethetem,
ekkor feléd nyújtom legnagyobb kincsem,
örökké neked zenéljen.
Játszd örökké szíved dallamát,
sokáig pengessék húrjai,emlékeid vidám pillanatát.
Sokáig őriztem,mi egy sarokba állt,
elővettem,s letöröltem az idő porát.
Felnyitottam elnyűtt,kopott tokját,
de rájöttem a hosszú idő megette minden húrját.
Szanaszét állva rám meredt,
s ekkor nem tudtam mit is kezdhetek vele.
Hogyan fogsz nekem új dallamot játszani?
Miképp idézed meg így emlékeim százait?
Rájöttem rákötöm lelkem láthatatlan húrjait,
ez játssza el majd szívem dallamait.
Azóta velem együtt sír, vagy nevet,
hisz neki adtam egész szeretetem.
Legyek bárhol,
társammá vált,
ha előveszem,
csengő kedves hangja a távolba száll,
igaz már kicsit megfakult,és öreg eme gitár.
Dalol a messzeséggel,
sötét éjben emlékeket idéz fel.
Becsukom szemem,
így láthatok egy arcot,
mi egykor felém mosolygott.
Látom ahogy boldogan nekem gitározott.
Ma már tudom,
ő is azért játszott,
mert a zenétől szabadságot kapott!
Ez az ami kincset nekem átadott!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése