Bükk lábánál állva,
a tájat csodálva,
állok csendesen,
s két szememmel e leírhatatlan,
gyönyörű csodát kémlelem.
Ameddig ellátok ezernyi zölldelő lombkorona,
mi bükkösök,tölgyesek, örökzöld fenyvesek,
boldog otthona.
Miképp feljebb emelem fejem,
hófehér sziklák mik túltekintenek a zöldeken,
körbeölelnek,tisztásokat,völgyeket,réteket.
Ez maga a csoda, az ősi természet.
Hívogató szépsége,mi útra késztet,
visz a lábam,s csak szájtátva kémlelem.
Ó te hatalmas őserő,friss levegő,nyugalom otthona,
bárkinek helyet adsz,
hisz te maga vagy a káprázat,a szépség kapuja.
Belépve hozzád fülembe súgod,
ezernyi bánatod,milliónyi gondod.
Mégsem bántasz,csak örökké adsz,
akárki belép kapudon,szépet mutatsz.
Csörgedező patakok,mik földjeid szelik,
források mik itatnak emberek ezreit.
Sokszor csak a madár jár egy-egy bérceden,
szél dala süvít,e rejtelmes helyen.
Szana-szét szórod fáknak magjait,
legyen új élet,a földednek tájain.
Akár egy anya,nyugalmat sugárzol,
körbeölelsz legyen szívem bárhogy.
A csend szava mely tőled őszinte szó,
tisztán sugárzó,kézzel nem fogható.
Leírni nem lehet,
mily csodás maga a természet,
ám ha ecset által újra éledsz,
örök szépség maradsz,
egy csendélet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése