Szerelmemnek

Hozzád szól eme pár kedves sorom,

neked írom örökké minden szerelmes mondatom.

Érted minden hajnalon-reggelen szívesen ébredek,

ígérem amíg élek érted mindent megteszek.

Vigyázom örökké minden léptedet,

hisz érted dobog a kis szívem,

te jelentesz mindenem nekem.

Szeretnék érted mindent megtenni,

minden éjjelen álmodat őrizni.

Minden hajnalon,lágy paplanként,téged betakarni,

szerelmes mosolyoddal,

minden reggelen karjaidban ébredni.

Minden időnket örökké együtt tölteni,

végtelen időnket, szerelemmel betölteni,

szépséggel, kéz a kézben,

 veled büszkén megöregedni.

Szeretnék elfáradt lábaimmal előtted lerogyni,

ezernyi csodát,veled szájtátva csodálni.

Minden hegyet veled együtt mászni,

hóban fürödni,

sápadó hold fényét bámulni,

veled nyári esőben futva bőrig ázni.

Két szemed szerelmes ragyogásába beletemetkezni,

szeretnék érted örökké élni.

Te vagy minden reggel mosoly az arcomon,

te vagy ki szerelemmel zárod minden napom.

Te vagy ki megálmodott életem váltottad valóra,

szinte egyetlen varázsszóra.

Te vagy kinek szívverése számomra a legkedvesebb óda,

te vagy az élet és elmúlás közt,

minden kedves,boldog óra.

Te vagy aki minden feltétel nélkül fogad el,

aki legyen bármi örökké szerelemmel ölel.

Te lettél immár életem teljessége,

te lettél szívemben a valódi béke.

Te lettél igaz valódi támaszom,

lelkem minden rezdülése,

rengeteg szerelmes mosoly az arcomon.

Nem tudom leírni mennyire szeretlek,

s milyen sokat jelentesz ebben az életben nekem.

Ám ha egyszer tovább megyünk,

a túlvilágba is együtt lépünk,

kéz a kézben,

szerelemben,örökké együtt leszünk!

Amíg pedig élünk csak szeretünk,

hisz ez megadatott nekünk!

Büszkeségeim a gyermekeim

Büszke vagyok rátok oly nagyon büszke,

mely érzésekre nincsenek szavak,

mit ide írnom kéne.

Hogyan mondhatnám el százezerszer újra,

mennyit jelentetek nekem,

hisz életem mai tartópillérjeit,

 nektek köszönhetem.

Értetek ragyog fel a nap minden reggel újra,

boldogan tekintek rátok,eme élet mindennapjaiban.

Ti vagytok az erő mi bennem csordogál,

s még foghatom kicsiny kezeiteket,

együtt szárnyal velünk a boldogság.

Édesanyaként élni a legnagyobb,kiváltság.

Lelketek lett lelkem homálytalan tükre,

mibe belerejtettem mindazt,

 ami fontos volt nekem,

az egyszerű szeretetet.

Belefontam minden mosolyotokba,

azért ha felnőtté váltok,

úgy ragyogjon ajkaitokon,

mint anyád régi volta.

Maradjon meg mosolyotok,akkor is,

 ha szemetek gödrébe könnycsepp ragyog,

mert ha nevetni látlak titeket,

könnyebb lesz az életem,

mit ősz ezüstbe öltöztet,

 a szép lassan elrepülő élet.

Csak néhány halovány pillanat mit veletek tölthetek,

hisz ajándékba adtak nekem titeket az istenek.

Eme ajándék mit kincsként óvok,félthetek,

ti vagytok az örök szeretet nekem.

Igazi büszke gyermekek.

Ha majd egyszer el kell válnunk,

csupán azért,

 hogy egyedül uralhassátok saját sorsotok,

egyet soha ne feledjetek,

anyátok útja,mire egykor ráléptetek,

örökké felfelé vezet!

Büszkeségeim vagytok,

szeretlek titeket!

Indián ősi gondolatok

Mindenki a nagy szellemtől kapta a lelket,

nevezd ahogy akarod.

Mégis mindegyik összekapcsolódik eme földön,

hiszen az élet hadi ösvényeit mindannyian végigjárjuk,

ezeket is pontosan tudjuk,tapasztaljuk,

ám örökké harcolunk-harcolunk.

Nincs szebb mint megtalálni saját lelki társadat,

az-az érzés áldott pillanat.

Ám csak saját belső megérzéseink,

melyek megmutathatják az új utat.

Mi rálépve,

 a tapasztalatok útjának nevezed,

azon állttal hogy végigjárod,

úgy avatódsz be az élet rejtelmeibe.

Amit meg tanulsz érzékelni a világból,

az benned is ott van,

Tiszteld szeresd a Földanyánkat,

mert ez adja az igazi otthonodat!

Ne érdekeljen a másik hány éves,

vagy éppen miből él?

Csak az,

szembe mersz e szállni vágyaiddal mi lelkedbe él?

Mersz e bolondnak,őrültnek tűnni a szerelmedért?

Megkockáztatod e mindezeket az álmaidért?

Azért a kalandért hogy éppen élj?

Akard tudni,fájdalmaid középpontját,elérted e már?

az élet csalódásai megnyitottak talán?

Érzékelted e a félelem szorító zsugorát?

s vajon mennyi fájdalom vár még rád?

Fogadd el fájdalmaidat,

de soha ne akard megváltoztatni azt,

mit az élet kiszab.

Ne akarj mindig reális lenni,

tudj extázistól megrészegülve,vadul táncolni,élni.

Tanulj meg örülni, önmagadnak,s a másiknak,

anélkül hogy figyelmeztetnéd,legyünk óvatosak.

Felejtsd el néha az emberi korlátokat!

Merj csalódást okozni,marad önmagad,

Légy hűséges,ezáltal megbízható,

szereteted adj.

Tudj kudarcaiddal együtt élni,

mégis az ezüst tó holdfényes éjjelében felkiáltani,

IGEN!

Látnod kell a szépséget,

akkor is ha nem kristályként ragyog,

Tudd isten hitéből meríteni életed,

akkor is ha nem láthatod.

Állj fel újra minden kétségbe esett,

elgyötört éj után,

Merj a szerelem tüzébe lépni,

soha ne hátrálj,

akkor se ha megéget netán!

Igazán csak te döntheted el,

vajon most mit tanultál!

Kicsit figyelj!

Légy örökké bölcs,mindig ésszel élj,

jól sáfárkodj a szóval,óvatosan beszélj!

Okkal nyisd föl szád,

ígéreteidet kincsekként mérd,

hisz eme értékek,

mik ritkaságokként léteznek.

Soha ne fecsegj kevés szóval élj,

részrehajló embertől tanácsot soha ne kérj!

Tudnod kell,

sorsod kicsinylésével soha nem érhetsz célt.

Magad fejére hozol szégyent,

ha sértőt,gyalázkodót öledbe melengeted,

sose beszélj félválról senkivel,

s ezzel a gyalázatot elkerülheted!

Ellenséged ha számodra rosszat cselekedett,

te nyújts neki segítő kezet,

rossz cserébe csak jót cselekedj!

Ne állj perlekedők közé,

mert bírájukká tesznek,civódásaik által,

 s tanúként leszel majd vitájukban,

kerüld a bajt!

Éhezőknek kenyeret adj,

szomjazókat borral itasd,

az alamizsna kérőt szánd meg,

mert isten,

 jót-jóval fizet.

Szádra lakatot tégy,

nyelvedre béklyót emelj,

a felrobogó szavak,szádat sose hagyják el.

Mert ha mégis később visszaszívnád,

de sajnos lyukas diót ér kései okosság!

Neked is át kell menned az alvilág folyóján,

ahhoz hogy nyugodt élet várjon rád,

ahhoz hogy erős munkát bérét,

gyönge gyermekeid egyék,

hiszen akit szeretsz nagyon,

annak igáját is magaddal hurcolod!

Távoztasd el lelked rossz álmait,

űzz messze keserűséget,s vele minden bánatot,

szíved ne mérgezze ezernyi fájdalom.

Legyen szabad szíved örökké álmodó,

ne kösse gúzsba az élet, 

éljen örökké arcodon vidám mosoly!

Másik jellemkép

Tudtad hogy minden környezeti erő,és különböző emberek,

 energiáit felveszed,összekapcsolódsz vele,

s ez által minden benned él és lüktet,

hisz átjárja egész testedet.

Álmainkban megjelennek állatok,

mi azt jelenti,

 saját magunk,

 milyen állati erőt hordozunk.

Sokszor felmerül a kérdés én milyen vagyok?

Talán MEDVE mi a befelé fordulás jelképe,

mégis a megtestesült erő,bátorság védelem,igazi képe?

E jellem mi képes szívére hallgatni,

és racionálisan önként cselekedni.

Vagy inkább a FARKAS az igazi énem, 

mi a vezető,tanításra született ember erénye?

Képes örökké megtalálni az igazi utat,

melyen céltudatosan tovább halad?

Talán létezik a KUTYA ereje,

mi a feltétel nélküli örök hűség,szeretet szelleme.

Ő ki bárhol megtalálja azt akit odaadással szeret.

Ám van még az ELEFÁNT,

ki hatalmat,képvisel,

mégis az örök béke hangjait hozza el,

s szerencse kíséri egész életen?

Ezernyi állat képe,

vajon melyikre hasonlíthatok éppen?

Akár a LÓ ki a szabadságot újrakezdést képviseli,

és az örök optimizmusával,céljait véghezviszi?

való őszinteség jellemzi.

De lehet a Macska,ki az örök szabadság vándora,

akinek létező a hetedik érzéke,

mégis függetlenség az egész lénye

ő kinek belső törvényei vannak,

 és azok irányítják minden mozdulatban?

Éppen lehetek Hiúz  

aki minden jellemet,leír,létrehoz.

kinek kreativitás az élete,

gyors felismerés a körképe.

Jő a MÓKUS kinek,a szelleme,

 az életöröm,kommunikáció,nyitottság,jelképe.

Ő  az ki megoldást talál nehéz helyzetekre,

nincs igazán lehetetlen előtte.

A DELFIN ereje maga a szerencse,

ami minden jót képvisel,

csak mi a valóság tudod melyik vagy te?

Hírhozó madár.

Fejem felett,hullámzó fekete fellegek,

hatalmas éktelen  ricsajuk tölti be a kék eget.

Csapatostól körözve fel s alá,

károgásuk,jelzi a hideg idő beköszöntő szavát.

Nyugat felől jő e fekete sereg,

elfoglalnak,minden fát,

megjelennek a puszta tereken.

Amerre a szem ellát,minden felé sötét tollak,

ágait húzzák,

fáknak bokroknak.

Csattogó csőrük,mintha ember hangon szólna,

elkiabálja, 

én vagyok az égető ridegség hírhozója.

Varjak varjak károgó varjak,

ti jajongva repdeső madarak,

károgva,kacagtok,

tollaitokat hullatva,

az időt múlatjátok.

Mégis ti szent madarak vagytok,

mindig szálltok,mindig szálltok,

felrebbenve tovább álltok.

Jövendőt mondotok,

bár ti a rossz hír hozói vagytok.

Színes madár szalonba ha elmennétek,

irigyen szidnának titeket,

hisz ti vagytok a varjak,

a károgó varjak,

fekete toll csillogása a téli világnak.

Fájdalom

Fájdalom,mi egész testem járja át,

szél repíti széjjel,a balzsam illatát,

valahol mélyen,

a gyökereimben érzem csak magam,

mégis erőt sugall,

s tudatja minden rendbe van.

Iszonyú az érzés,

hatalmas kín,megfáradt testemen,

miképp az élet,vaslánca,

 súlyként nehezedik,

ordítva gyötri,megannyi porcikám,

kínok közzé taszít engem.

Engedj el,fájdalom ne kínozz tovább,

lelkem is beleszakad,

nem bírom tovább.

Könnyekkel ébredek,könnyeimmel fekszek,

csupán egy nyugodt,fájdalommentes óra amit kérek.

Nem haladnak lábaim,

nem tudok meghajolni,

nem tudom két kezem imára kulcsolni,

hisz nem engeded!

Ó élet adj erőt e megírt szenvedéshez nekem!

Súly golyókat tartasz derekamon,

Mit rám róttál fáj nagyon.

Csak homokszemnyi enyhülésed érezzem,

nem kell elvedd,fájó kezed,

elfogadom,

ám tudjak szaladni a szélben.

Hisz most nehezen mozdulnak lábaim,

minden megtett lépés egy hosszú órának tűnik.

Ó drága jó istenem gyógyíts meg engemet,

és akkor,újra eléd térdelek,

s imába kulcsolom két kezem,

hisz a te erőd,

 ami minden reggel talpon tart engem!

Kérlek segíts nekem!

Önmagam maradok.

Talán soha nem alkotok nagyot,

örökké egy kicsi megkopott kavics maradok,

de önmagam adom,

hisz azért szeretnek aki valóban én vagyok.

Minden reggel ébredek,

s hajnal hasadtán írom verseimet,

abban a pillanatban mi születik meg,

 soha nem tudom,

jön egy érzés és megvalósítom.

Milliónyi verset meghallgatok,

mi által átértékelem a tegnapot.

Majd kell egy szívembe hasító,

mégis nyugodt zene,

és jönnek a gondolatok rögtön sebtibe.

Próbálok valamit örökké átadni,

vagy csak valakinek kedvére tenni,

mert ez én vagyok,

és hiszem így én-én maradok.

Megvan a saját rajongó táborom,

és ettől többet nem kívánhatok.

Tükreim a saját gyermekeim,

kik örökké elsőként olvassák leírt mondataim.

Nem mindig esnek jól szavaik,

elsőre sokszor rosszulesik.

Majd később átértékelem,

talán változtatnom kell,

valamit én rontottam el.

Sok-sok versike jók és rosszak,

amik füzetemben sorakoznak.

Mégis büszkeségeim,

mert mind képviselnek valamit.

Addig ameddig adni tudok,

örökké boldog vagyok,

mert azért szeretnek aki vagyok.

Ameddig szeretik írásaim,öregek,fiatalok,

tudom érdemes írni,

mert a megalkotott dolgaimmal,valósággá válhatok,

így örökre egy színes folt vagyok.

Fontos én örökké önmagam maradok!

Parányi élet

Az egész élet egy örök körforgás nekem,

egyetlen esélyből áll, hát komolyan veszem.

Ezernyi szépséget rejteget,

 mit felkutatok,megkeresek,

kezeimben tartva dédelgetem,

mire sokszor rácsodálkozok

ám addigra szívem tudja,

 boldogabb ezáltal leszek.

Boldogság órái,

miket csak percekben élhetek,

megízlelem édes ízét,

s minden cseppjét élvezem.

A következő pillanatban elrepül,

de tudom a holnap újat sző,

így minden emlékem kedves kép nekem.

Valóság,vagy álom számomra egyre megy,

hisz ha igazán akarom,

harcolok,küzdök érte,

álmaim valósággá tehetem.

Akarom a csodát valóságnak látni,

átélni ezerszer,

tétován,boldogság könnyeitől áztatva,

 némán csak állni.

Csupa kihívás,miket elfogadok,

megteszem érte,hogy örökké borotvaélen táncolok.

Néha látom a sebeit a lábamon,

ahogy vörösen izzó vérem,felragyog.

Fájnak a sebek,de abba sohasem hagyom,

áttáncolom életem

,ő pedig írja örökké,a szebbnél szebb dallamot.

Kötelességeket,ró rám,

mit teljesítenem kell,

harcolni,küzdeni teljes szível.

Örökké játszik,miben társa vagyok,

egy igazi kincs,

 mitől nagyobbat nem kaphatok.

Kihasználom minden lüktetéssel teli idejét,

így érzem a felém áramló szeretet erejét.

Ő maga a titok mit meg kell fejtenem,

örök ígéret, miket teljesíthetek.

Benne van milliónyi fájdalom,

legyőzöm hát,

és dallamát akár egy éneket,

végig dúdolom.

Hatalmas kaland,miben részt veszek,

vállalva minden veszélyét, 

élhetek.

Egy jutalom melyet ki kell érdemelni,

az életet merni kell élni!

Élem mert az idő halad,

s eltűnik minden,akár egy kósza gondolat.

Üzenet szeretettel

Eljő a hajnal,és én ébredek vele,

beszűrődő fénynyaláb,

mi arcomon suhan át kedvesen.

Simogatva táncol,ébredése a mának,

fülembe suttogja,hívogató szavát,

a reggel mámorának.

Kinyitom szemeim,ám gondolatok sokasága árad,

válogatnom kell köztük,

szelektálnom, mit is írjak a mának.

Talán szépet,kedveset vések egy papírra,

vagy szerelmes sorokat,talányokban hagyva.

Lehet hogy éppen meditációs képeket rajzolok,

ám tudom legyen bármi szívem vágyait,szavait,

minden nap újra alkotom.

Keservekkel is tele karcolhatom,kicsiny lapom,

valós okát,azt hogy miért teszem,

sosem tudom.

Gyermekként íródott pár mondatom,

ma pedig,

 karakterek sokaságát,birtokomban tartom.

Hiszek a mában, a holnapok csodájában,

mégis mindennap csupán csak álmodom,

egyszer egy igazi író véleményét is láthatom.

Van e helyem ebben a világban?

Van e tárházam ezernyi valódi művész,táborában?

 Sokszor érzek kételyeket,

nem írtam semmit,csupán jelentéktelen betűket.

Akinek ma e soraimat írom,

bízok benne válaszát egyszer olvashatom.

Nem kérek szépítő szavakat,

csupán annyit,írj igazat.

Nem számít ha semmit sem mondanak szavaim,

csupán tudatni szeretném,

minden kritika építőnek számít!

Mi az ami tetszett?

Mi az ami nem?

Ez az, mi fontos nekem.

Jelet adj,

annyit írj, olvasom,

s én tudni fogom,

 eljutott hozzád e pár sorom.

Hisz e világ oly csodás,

mindenki másképp éli át a számára érdekes csodát.

Üzenetként áradnak írásaink,

megélt történetek,vagy kósza álmaink.

Érezni kell mi rejtőzik a leíratlan sorok között,

ahhoz hogy megértsd e papírra mi költözött!

Keresett szerelem

Ezernyi kicsiny vörösen izzó szív száll az éjjeli fényben,

egy kedveset keres párjául éppen,

 azért hogy egy párként összeforrhassanak,

s egy szerelmes úton haladjanak,

 kéz a kézben tovább.

Végtelen,kimeríthetetlen forrása,

eme örökké változó világnak,

csillogó,sokszínűsége,mik elkápráztatnak,

akár a csillagok a messzeségben,

 örökké ragyognak.

A szerelem lángja mi tűzforró,

íze mint a méz,édes és magával ragadó,

ez a szerelem.

Ha valahol mélyen érzed,

valaki kiegészít téged,

s ezáltal kiteljesedsz,

akár egy tündöklő kinyílott rózsaszál,

olyan leszel,

ragyogsz,tündökölsz százezer éjjelen,

teljessé válsz,

hisz ez a szerelem.

Kell hogy érezd,

az ő jelenléte,erősíti a tiédet,

eme érzés,

mi oly leírhatatlan,megfoghatatlan,

mégis igazán szabaddá tesz.

Képes leszel teljes önmagaddá válni,

ez a szerelem.

Hiszen minden sors valahol meg van írva,

létezik megjövendölt találkozások sora,

ha látnod kell a nagy ŐT, hidd el látni fogod,

s az első pillantásból tudni fogod,

szíved ég,és lobog,valakiért,

kinek a szépsége akár egy mágnes,

 magához vonz.

Ez már szerelem.

Ezernyi találkozás,s megannyi féle,

ám akit megtalálunk,

saját énünknek másik része.

Az ki feltárja,bennünk lévő rejtett szépségeink,

felszínre képes hozni legbelső féltett kincseink.

A szerelem mi rózsaszín ködöt képez,

nem látunk,benne,

 mégis érezzük szívünkben a szépséget,

ez a szerelem.

Máglyái vannak mikben égsz,

nincsenek korlátok,

boldogság a lét.

Energiát szabadítasz,amit átadsz neki,

miáltal rezgésekké válnak érzéseink.

Akár egy hárfa,

 minek húrjai játsszák a legszebb dallamot,

örökké szépen szól,

ha igazán együtt akarjuk.

Ez a szerelem.

Legyen bármi is a kincsed,

úgy tartsd markodban mintha vizet tartanál,

mert ha megszorítod,elfolyik,

ha kisajátítod tönkreteszed.

Tartsd szabadon és örökké a tiéd marad!

Ez a szerelem.

Miskolc belvárosa

Mi ódon öreg házak és terek,

mi vagyunk a belvárosban lévő,

 Széchenyi utca igazi lakói,

nem pedig az emberek.

Ősi idők miről mesélek,

rég megépültünk,

van amely ház,már akár háromszáz éves,

vele nőttünk fel mi fiatal szépségek,

hisz mi nem írhatunk magunk mögé,

 csupán ötven évet.

Köztünk az emberek örökké jönnek mennek,

sürögnek forognak,tovább sietnek.

Ám mi épületek egy helyben állunk,

s mit perdít ki az élet kockája,

még mi magunk sem tudjuk.

Az idő halad az élet változik,

így hát mi is változunk,

de örökre maradunk.

Minden háznak van saját története,

ott lakó,vagy csak lakott emberekkel telve.

Mégis mi csak sorban omladozó házsorok vagyunk,

hiszen sok-sok embernek semmit sem mondunk.

De nekünk is vannak kedvenceink,

ezeknek meséljük régi történeteink.

E helyen ahol élek,négyen támasztjuk egymást,

immár több mint száznegyven éve.

Öt generációt kinevelve,

polgármestert és irattárost tekintve,

számunkra nem számított semmi,

 csak a városunk sorsa.

Ott voltunk, kezdetnél,végnél,

mégis furán mindenkinek dolga akadt,

s egyszer csak tovább haladt.

1878- ban, árvíz ami tönkretett mindent,

földig rombolt,megcsúfított minket.

Mégis jő új kezdet,és az újjáépítő megérkezett.

Ő maga Soltész Nagy Kálmán,

 ki egykor Miskolc polgármestere lett,

és minket Ádler Károly segítségével,

 ujjá építtetett.

Bővültünk,

 ezerszer nagyobbak szebbek lettünk,

de soha nem voltunk elég nagyok,

ezért újra és újra rendeződtünk.

Az Erzsébet tér,

talán a város legszebb tere,

mi maga a város központját,szívét zárja be.

Csak a régi emberek tudják,

 egykor Pap malom térnek hívták.

Eme térnek egyik vége a város zajos szépsége,

a másik oldala az Avasi századosi fejfákhoz,

a kvaterkázó pincékhez fut tova.

Egyesek szerint ott dőlt el a város igazi sorsa.

Az évek teltek,

 s minket házakat mindig renováltak,

műemlékké nyilvánítottak,óvtak féltettek,

Miért tették ezeket?

azért hogy örökké mi legyünk,

 a legszebb épületek.

Megkopott gitár

Visszaidézem ezernyi gyönyörű emlékem sorát,

eszembe jut egy régi kopott gitár.

Egykor szebben szólt,mint bármi más,

szél vitte messze varázslatos dallamát.

Tábortűznél ülve hallgattuk,órákon át,

miképp játszott rajta az én nagypapám.

Szíve zengett bele,

mi pedig mosollyal arcunkon,

 énekeltünk vele.

Zengett az erdő,énekeltek a hegyek,

boldogság dallamát vitte a szél távoli helyekre.

Egyszer,azt mondta nekem,

eljő az idő mikor én már nem pengethetem,

ekkor feléd nyújtom legnagyobb kincsem,

örökké neked zenéljen.

Játszd örökké szíved dallamát,

sokáig pengessék húrjai,emlékeid vidám pillanatát.

Sokáig őriztem,mi egy sarokba állt,

elővettem,s letöröltem az idő porát.

Felnyitottam elnyűtt,kopott tokját,

de rájöttem a hosszú idő megette minden húrját.

Szanaszét állva rám meredt,

s ekkor nem tudtam mit is kezdhetek vele.

Hogyan fogsz nekem új dallamot játszani?

Miképp idézed meg így emlékeim százait?

Rájöttem rákötöm lelkem láthatatlan húrjait,

ez játssza el majd szívem dallamait.

Azóta velem együtt sír, vagy nevet,

hisz neki adtam egész szeretetem.

Legyek bárhol,

társammá vált,

ha előveszem,

 csengő kedves hangja a távolba száll,

igaz már kicsit megfakult,és öreg eme gitár.

Dalol a messzeséggel,  

sötét éjben emlékeket idéz fel.

Becsukom szemem,

így láthatok egy arcot,

mi egykor felém mosolygott.

Látom ahogy boldogan nekem gitározott.

Ma már tudom,

ő is azért játszott,

 mert  a zenétől szabadságot kapott!

Ez az ami kincset nekem átadott!

A zene hangjai

A zene mi örökké életre kész,

hozzánk szól,nekünk mesél.

Csupán egy pillanatnyi érzés,fellángolás,

mégis képes kinyitni szívünk,

s játszani a lélek belső dallamát.

Hullámzó hangja szertelen,

sosem tudhatjuk,

milyen gondolatokat ébresztenek.

Lehet csupán egy gitár,

mi sír a sötét éjbe,

mélyen fájó hangja,jajdul fel a távoli szélben.

Hozzánk száll fülünkbe cseng,

s emlékek százait idézi meg.

Leülünk, magunkba szívjuk minden szavát,

átadjuk egész testünk,

hagy járja át minden pocikánk.

Bármely dallam,életet lehel,

ha vidám,akkor a boldogság táncát járatja el.

Ilyenkor porzik a föld,

akár a szívünk hangosan dobog,

mi csak táncolunk-táncolunk,

örömteli,

s mámorban fürdik minden pillanatunk.

Amíg a zene él,

értünk szól,nekünk mesél!

Kimondatlan szerelem.

Az életünk akár egy tenger,hullámzik velünk,

mélysége láthatatlan,sötéten csillogó,

minek szépsége örökké játszik velünk.

Kicsiny gyöngyszemei vagyunk eme világnak,

kik örökké csupán egy másik szépségre várnak.

Cseppek melyek sodródnak az óceán felszínén,

ha csend és béke van benne,a szél segítségével,

a két összeillő pár egy csónakhoz ér.

Egy kagyló szivárvány ragyogása e kicsiny hajó,

mi törékenyen hullámzik,és sokszor felborul.

Hisz az élet óceánja végtelen,

néha magasba repít,

sokszor pedig a mélybe taszít.

Hullámokat vernek életünk sorsai,

mégis a viharok mellett is kutatjuk,

szívünk szerelmét,a magunk gyöngyszemeit.

Megtaláljuk,

de sokszor tovább megyünk,

 majd egyszer eljő az idő,

ahol ismét együtt lépkedünk.

Ettől szép eme világ,

ahol a szerelemben nincsen korhatár.

Egy pillanatra csak, találkozunk,

egymásra nézve, 

szívünk lesz,szemünk tökőrképe,

mi visszatükrözi,

 az összes együtt töltött órát,

vagy csupán egyetlen percet.

A szív húrjai mik ismét dalra kélnek,

képesek visszaidézni örökké téged.

E pillanatok mik zavart keltenek,

csak rájövök,már öregedő szemekkel,

keresem,kémlelem gyönyörű kék szemed.

Ha lesz még idő,

 feléd nyújtom két kezem,

bár már vénülő kézzel fogom majd a két kezed.

Fogadd el hát, 

legyenek szépek az emlékek.

Egy cipő meséje

Egyszer engem is mester tervezett,

azért hogy szép legyek,s belém szeressenek.

Elkészültem,dobozba kerültem,

autóba ültem,

és száguldtam egy bolt felé.

Leperegtek a gyermeki évek,

mennyi szépet én átéltem.

Simogatott mesterem,

fényesítgetett,

kényelmesre elkészített.

Eljött az idő most polcon díszelgek,

várom a nagy ŐT,

hogy belém szerelmesedjen.

Egy reggelen megtaláltak,

boldogan vittek,büszkén mutogattak.

Örökre választottuk egymást,

s én megígértem sétálok vele órákon át.

Boldogok voltunk,

minden felé együtt szaladtunk,

nem hagytuk cserben egymást.

Meleget biztosítottam számára,

cserébe vigyázott reám.

Szép csendben teltek az évek,

vásottá, és kopottá vált,

 egykor ragyogó színem.

Összetörtem, megöregedtem,

kényelmetlenné váltam,

mégis,

 még mindig szerettek!

Igaz már lassabban jártunk,

csupán csak sétálni tudtunk,

mégsem engedtük el egymás kezét.

Hisz a szerelem mi egy életre szólt,

bennünk végig élt.

Soha nem adott másnak,

örökké büszkén vállalt.

Ám az idő ami nekünk megadatott,

lepergett,széllel szétszóródott.

Mégis tudom szívébe élek,

dobozba visszazárt,

de el sohasem felejtett!

Igaz ma már csak a kitört,

 elkopott sarkam,

s az együtt töltött évek beszélnek.

Ó be szép volt,

hiszen ezek örök emlékképek.