Gyermekeink szeretete.

Igazi hitünk gyermekünkben lakozik,

Ő az aki ha néha elbuksz is felsegít.

Kitartóan hisz bennünk,

Képes küzdeni azért,

 Hogy a fény útján lépkedjünk.

Ha kell elmondja százszor,

Hiszek benned,segítek neked,

 Azért mert őszintén,

Tiszta szívvel szeretlek!

Néha választunk egy utat,

mi  magányos és oly nyugtalan,

Ahonnan tudjuk nincs vissza út,

Mégis lépkedünk rajta minduntalan.

Ilyenkor megszólal egy gyermek,

Hidd el megfogod találni a saját fényed,

Csak légy erős, és ameddig nem találod,

Szívem hitén tarts ki,kapaszkodj rajta fel!

Arra ösztönöz legyek a kedvesség angyala,

Semmit se tegyek csupán legyek önmagam.

Kövessem a szívem,vezessen a sötétség útján a szeretet,

S megfogom találni a a jó boldog utat,

Hol egyszer már lépkedtem.

Megsúgja nekem nincs olyan amit nem tudsz megtenni,

Hiszen hiszek benned, ami végig fog vezetni.

Tudom eme úton egyedül kell végig menni,

Hiszem a szívem szeretete fog végig vezetni.

Segít megérteni a szív örökké nyitva kell legyen a világ felé,

Csak soha nem szabad hogy hátrafelé nézzél!

Teljesítsd küldetésed, amiért a fény útjára léptél!

Kövesd az álmaid,vele együtt a saját csillagod,

Kövesd a fényt mi nem olthatja ki a lángot amit viszel!

A mélység benned van,csak meg kell értened,

Hiszek-hiszek benned,emlékezz,-mondja egy gyermek.

Amikor mellém állsz és megfogod kezem,

Te vagy a lelkem fénye,összes erőm,szeretetem,

Egy egész élet,amiért küzdeni örökké érdemes.

Neked köszönhetem, megtaláltam önmagam,

Mert a te belém vetett hited ami oltalmaz!

Emlék szüleimnek.

Este ha besötétedik,s végleg nyugovóra tér a nap,

Én akkor is rátok gondolok,s hozzátok írom soraimat!

Drága szüleimnek írom e versem,

Hiszen immár csak a szívemben éltek,

De a felétek való szeretetem, tiszteletem,

Megmarad  amíg csak élek!

Drága szüleim, ti kik oly sokat fáradoztatok,

Azért hogy belőlem  embert faragjatok.

Vérzik a szívem mert nem vagytok velem,

Ám örökké azt kívánom a jó isten óvjon,

 Vigyázzon a mennyekben is titeket.

Édesanyám te ki oly sokat fáradoztál,

Azért hogy számunkra mindenhez hozzájussál,

Igaz szegényesen éltünk,mégis a szeretet,

A hit ott élt közöttünk.

Édesapám,te ki örökké viccelődtél,

Vidám ember voltál,

Te ki verejtékkel homlokodon rengeteget dolgoztál,

Fáradságot nem ismerve mindig csak mentél,

Ahhoz hogy az asztalunkra amit,

 Szemünk szánk megkívánt mindent feltehessél!

Bár nem volt fontos mi van az asztalon,

Mégis a zsíros kenyér, hagyma is boldogságot okozott.

Együtt voltam a testvéreimmel,

És az egészet viccesen fogtuk fel.

Ha néha pedig volt időtök velünk játszottatok,

Tó vize mellett, együtt horgászhattunk,

Anya pedig elkészítette belőle,

 A számunkra legfinomabb falatot.

Néha szórakoztatok akár egy pajkos kis gyerek,

S számunkra azok voltak a legboldogabb percek,

Mik ma mégis talán a legszebb emlék képek,

Pedig tudom elteltek az évek!

Bár azóta oly sok víz lefolyt a Dunán,

A kedves édesanyám szíve végleg megállt,

Fájdalma apámnak óriás lett,

Így az ő szíve is dobogni elfelejtett.

Egy unokátok volt kit kezetekben tarthattatok,

Sajnos nem adott időt az isten,

Hogy a húgiét is láthassátok,

Pedig annyira vártátok,

Mert nagy és boldog családot akartatok!

Tudom amikor e szavak megszülettek,

A csillagok közül figyeltetek minket,

Hallottátok minden szavam,

Mit csak az örök emlék, és az általatok tanított,

 Szeretet mi megfogalmazhat!

Amíg élünk emlékezünk,

A szent karácsony ünnepén,

 Hozzátok  pedig gyertyával szeretetünket küldjük!

Karácsony éjjelén.

Szép, szent nap virrad újra mi reánk,

Hol a szeretet,a béke érzése,

Tölti be szívünket,

S angyali szárnyakon száll,

Házról házra át.

Ez a nap ,hol tovább áll a bú,

Derűre nem jön már a ború,

Hol letehetjük cipelt terheink,

Hiszen e szent napon a szeretet,

Béke szigete mi mindenkit hív!

Éjjel angyali szárnyak suhogása hallik,

Házról-házra járva,

Minden gondot kosarába gyűjti.

Csendben száll e hófehér tájon,

Szeretet porát hinti szerte-szét,

Az egész világon.

Közben pedig hatalmasat mosolyog,

Mikor sok-sok jégvirágos ablakon,

Csüngő gyermeki tekintetet pillant meg,

Kik az ajándékukat várják,

Ezen a napon, nagyon-nagyon!

Hát kívánom, száz gyertya égjen,

Mindenki szívében,

 Legyen minden ember, 

Boldog és nagyon vidám.

Legyen egy szép mese,

Mi tündérekkel van tele,

Teljesüljön ezernyi szívbeli,

 Zengő kívánság.

Hol a jégvirágos ablak mögött,

Fenyő illata száll,

Ott van hirdetve,

 Ma a szent karácsony ünnepe vár!

Égjen hatalmasa fény mindenki szívében,

Ragyogását vigye túl minden égen át,

Mert odafenn is tudatnunk kell,

Azok is velünk vannak, a szívünkben,

Akik fent vannak ma már!

Ám akit nagyon szeretsz,

 Vigyázz rá,óvd nagyon,

A szeretet ünnepén,

 Örökké angyal tudatja veled,

Ő a legnagyobb vagyon!

Legyen mindenkinek,

ÁLDOTT, BÉKÉS KARÁCSONYA,

Szeretet fényében fürdő otthona,

De ha ezeknek az érzéseknek,

Szikráját,

Tovább tudod vinni,

Minden napodat,

Karácsonyként fogod megélni!

Szerelem a lányom szívében.

Eltelt az idő s a kislányom nagylány lett,

Meg kell élnem, szíve szerelmes lett,

Álmait, vágyait ritkán meséli,

A tükör előtt állva órákon át csak magát szemléli.

Eljön az este és csak csipog a telefon,

üzenet jön,üzenet megy a telefonon.

Majdan ha ismét jön egy fura délután,

Eltűnik kicsit, és kézen fogva sétál órákon át!

Be kell látnom, szerelmes az én lányom,

Szerelmes de nem bánom,

Kicsit furcsa még,mégis örömmel élem ,

Hisz ragyog két szeme,

Tűz ég szívében, mit egykor én is átélhettem.

Szerelmes de nem bánom,

Mert tudom így van minden jól,

Csupán azt kívánom vidámságban éljen,

És menjen egész élete boldogságban és jól!

Eljön az a nap mikor az utcán,

 Szembe jön egy fiatal srác,

És azt mondja a lányom apjának szia nagyfater,

Ekkor meglepődve állok majd,

Mégis mosollyal arcomon távozok el.

Kislányom Edina,tudom okos lány vagy,

Mégis jól vigyázz,

Egy forró pillanatban, séta közben,

Nehogy meggondolatlanul a legfontosabb lépést,

Örökre elhibázd.

Szerelmes de nem bánom,

Mert tudom így van minden jól,

Csupán azt kívánom vidámságban éljen,

És menjen egész élete boldogságban és jól!

Angyali álmok

Oly sokszor álmodom,

Angyal vagyok szárnyakon.

Pillangókat kergetek,

Csodásan ébredek,

Hisz a nap fénye rám mered.

Ám ha e gyönyörű álom véget ér,

Ott maradnak szárnyaim,

 Az álmaim tengerein.

Még is ha eljön az este,

Égre emelem szemem,

Keresve az angyalok otthonát.

Ha tehetném,

 Megérinteném a mágikus csillagot,

Köszönteném az összes angyalt ott.

Néha szeretnék angyal lenni,

S örökké azon a földön élni.

Sokszor pedig nem vágyom másra,

Csupán egy helyben maradásra.

Az angyalok földjén ahol minden nyugodt,

Csak az édes békés szeretet adott,

Szívemben érzem,

Sokszor fejem körül repkedsz,

Mindvégig édes csókkal táplálsz engem.

Bár csak lennének angyali szárnyaim,

De sajnos ha az álom véget ér,

El is veszi.

Mégis jó lenne angyalnak lenni,

Néha pedig csupán álmaim között,

 Egy helyben  sokáig megállni.

Érzem a veszélyt a levegőben,

Mi oly sötét,hideg,

És bántón igazságtalan.

A veszély a levegője,

Minek zordsága ijesztő,

Mégsem félek,mert számomra hontalan.

Ilyenkor újra álmodom,

És angyallá válok minden álmomon,

Gyönyörű szárnyakon szállhatok,

Minden éjjel a boldogság,

Szeretet földjére utazhatok,

Csak álmodok- álmodok!

Emlék Anitáért!

Zokog most a szívünk,

Lelkünk csupa gyász,

Hisz számodra eljött hát,

 A végső állomás.

Könnyeinken át, 

Arcod halovány,

Mindannyian fájó szívvel,

 Gondolunk reád!

Egy drága szív megállt,

 S egy gyertya ég ma már,

Nem beszélünk együtt,

Soha- soha már.

Csillogó szemed, 

Vidám tekinteted,

Nem mosolyog többé ezután.

Úgy hiányzol nekünk,

Akár nappalnak a fény,

Fülünkbe cseng hangod,

Ugyan úgy mint rég!

Ezernyi szép emlék, 

Mi tőled megmaradt,

Álmunkban is látjuk arcodat.

Fájdalmas,

De ez már a végső állomás,

Pihenj kedves,

Szép jó éjszakát!

Egy kedves angyal,

 Őrzi minden álmodat,

Emléked szívünkben ,

Örökre megmarad!!

Örökké velem!

Érted megmásznék hatalmas hegyeket,

Átúsznék minden sötét,hatalmas óceánt,

Csak azért hogy egy percre veled legyek,

S ez által kijavíthassam minden,örökké fájó hibám!

Úgy dobog a szívem,mert te vagy az ok!

Éjjel nem jön álom két szememre,

Hiszen örökké rád gondolok!

Agyam meg sem áll,

Mert szívembe bevésődtél egy napon,

Amikor megláttalak egy szép hajnalon.

Kérhetném lépj hozzám,

Ám késő ma már,

Létezem,lélegzem,

Mégis úgy érzem, megöl nélküled a magány.

Kérhetném hogy jöjj,csupán lássam arcodat,

Legalább tudhatnám, az igazi ok csak te vagy!

Szívem vérzik,könnyem pereg,

Rád gondolok és kezem lábam beleremeg!

Ha vissza fordíthatnám az időt,

Tudnám a sötétséget legyőzi a fény,

Minden nap minden óráját azzal tölteném,

hogy te biztonságban légy!

Érted megmásznék hatalmas hegyeket,

Átúsznék minden sötét,hatalmas óceánt,

Csak azért hogy egy percre veled legyek,

S ez által kijavíthassam minden,örökké fájó hibám!

Ám te átrepülted már az óceánt,

Angyalok adtak hozzá szárnyakat,

Hogy engem csodálj, a csillagokon át!

Szeretetem ragyogjon neked a szívemből,

Akár a legszebb napsugár!

4

Emlék szeretteimnek.

Fájó szívemben ezernyi gondolat,

ma mégis könny áztatja el,

 minden számotokra leírott soraimat.

Bárcsak még szólhatnátok hozzám,

s nem szakadna meg szívem,

azért mert magamra hagytatok mindnyájan már.

Édesanyám először hozzád szól szavam,

te ki nélkülem választottál más utat,

kívánom hogy sólyom szárnyon szálljon sóhajom,

s örökké gyertyaként ragyogjon minden csillagom,

hisz nem tehetek róla, sírhelyed ismeretlen,

ezért gyertyát emlékedként itthon gyújtok érted!

Drága kereszt szüleim kik  szintén mentetek,

szeretetem vérző szívem kísért végig titeket.

Miért kell hogy így legyen?

aki elmegy miért nem  jöhet vissza sohasem?

Igaz emlék marad csupán,

de eme emlék örök marad szívem birtokán.

Ti ki a jóságotokat  két kézzel szórtátok széjjel,

önzetlenül,semmit sem kérve,

mindegy hogy jó vagy rossz volt,

csupán, csak adtatok,semmit sem kérve,

a létetekért csupán.

Ma mégis szomorú nélkületek élni,

titeket örökké hiába keresni.

Titeket várni,pedig tudom lehetetlen,

de szeretni foglak titeket amíg élek,

hisz tiétek minden tiszteletem!

Végül drága nagyszüleim,

 kik valódi családom voltatok,

kik ezer édesanyát pótolni tudtatok.

Helyes útra tereltetek,kiknek megköszönhetem,

kiként ma büszkén élhetek!

Szeretni foglak titeket amíg csak élek,

hisz ez egy tehetetlen fájdalom amiben élek.

Mégis megvigasztal egy gondolat,

talán ma is,

 egy- egy csillagként ragyogtok boldogan.

Vigyázzátok minden léptemet,

mert ma is ti vagytok a végső menedékem!

Bár csak még megtehetném,

s vállatokra hajthatnám fejemet én,

elmondhatnám minden bánatom,

s ti mondhatnátok ki tanító szavaitok!

Nem integet felém elfáradt kezetek,

nem aggódik értem megáradt szívetek,

de számomra sosem lesztek csupán egy halott,

örökké ragyogtok felém akár a csillagok!

Fülemben örökké felcsendül hangotok,

ilyenkor eszembe jut,

 ezernyi szép, együtt töltött napunk.

Szinte látom minden mozdulatotok!

Gyertyát gyújtok majd és mécseseket,

azért hogy örök világosság ragyogjon ti nektek!

Egy vándor csillaga

Kósza utakon tovatűnt a fény,

már csak a kóbor,hideg szél mesél.

Vándor jár e kietlen világban,

nem találja fénylő csillagát,

e szürke köd lepte homályban.

Nem tudja merre? hová? halad,

mégis eldöntötte amíg lába bírja,

minduntalan rója,

 a végeláthatatlan hontalan utat.

Éjjel az ágyát erdő rendezi,

s az ősz színébe öltöző hulló falevél,

mi dunnaként szolgál neki.

Minden este ha leszáll az éj,

egy faágon csücsülő madárka éneke,

ringatja álomba szegényt.

Reggel ha pirkadó hajnal köszön reá,

ébredvén elmormol egy kicsiny imát.

Nem kér ő mást csupán azt a fénylő csillagot,

ami az ő szívének egykor szerelmet adott.

Százszor újra és újra megkérdezi,

miért e fájdalom? miért e szívében élő kín?

ám elhozta e hűvös világba,

bízván a süvítő szél,

egyszer válláról levéve,

 messzire elviszi.

Köd előtte köd mögötte,

csavargó keserves élete.

Akár egy szárnyszegett madár,

ki társát nem leli,

köröz a fellegek között,

s szerelmes mátkáját mégsem leli.

Száll éneke társa nélkül,

az örömből bánat lesz végül,

továbbra is az útját rója egyedül.

Csak az idő ami számára áll,

hisz ő ki örökké a múltban jár.

Mátkáját isten adta, 

ám egy napon az angyalok útját választotta.

A vándor pedig csak halad céltalan,

boldogságát keresve minduntalan.

Idősödő szüleink

Amikor arra gondolunk idősödő szüleink ápolását,

idegen emberekre bízzuk, emlékezni kell egy pillanatra,

ki várt minket tárt karokkal otthon?

Kinek arca ragyogott egyetlen piros pont miatt,

kinek dicsérő szavai kísérték végig,a mi gyermekkorunkat.

Sokszor jön egy bomlott pillanat,mikor elhangzik,

nem bírom terhét és összeomlok a súly alatt.

Ám gondoljuk végig, hány éjszakát virrasztott értünk,

nyitott szemmel át, hisz betegek lettünk,

ő ki mégis nem érezve fáradtságot,karjaiba zárt,

s ha nem akartunk enni semmit,

ha kértük éjjel sütött nekünk akár palacsintát,

vagy éppen bármi mást!

Ha terhe nyomasztó néha,

 és hallgatjuk hosszú időn át fájó panaszát,

jusson eszünkbe első legnagyobb bánatunk,

az, hogy kinek vállán át sírtuk át az éjszakát!

Kinek szavait ittuk,ki mondta nekünk az élet megy tovább!

Ki fogta kezünk? s törölte könnyeink?

ki adott hitet? s ragasztotta össze szívünk törött darabjait?

Mikor eljő egy pillanat,s ólom súlyként lelkünkre nehezedik,

mikor megkérdeznek mindent százszor, mégis elfelejtik,

legyünk türelmesek,s szedjük elő az ő általuk kapott bölcseletet,

amikor százszor,óva intettek, figyelmeztetettek,

de megóvni nem tudtak a bukástól,kudarcoktól,

mégis a gödör mélyéről is felhúztak minket!

Ezeket a tetteket örökre szívvel emlegesd!

Ha pedig legnagyobb félelmeikről beszélnek,

magáról a halálról nekünk,

idézzük vissza gyermeki énünk,

amikor a sötétbe nagyon-nagyon féltünk!

Ők azok akik lámpát gyújtottak nekünk.

Ha pedig eljön az idő, legyünk mi az éjjeli vigyázó fény,

szeressük őket,szorítsuk magunkhoz,

soha ne eresszük el legfáradt kicsiny kezeik.

Mert ha lezárják szemeik,

soha nem mutathatjuk meg,

 szívünk elmulasztott szereteteit!

Mindhalálig DVTK!

Minden nap a csodát várni nem nagy dolog,

s ha nem tesztek semmit a változásért,

csak jelentéktelen sárba tiport lehet csapatotok.

Hosszú időkön át, védtétek a büszkén zengett ősi nevet,

s a saját igaz csatákkal megvívott, címeretek!

"AKI VALAHA FELÖLTI A DVTK CÍMERES MEZÉT,

ANNAK LÁTNI AKAROM A TEKINTETÉBEN A FANATIZMUST,

AZ ERŐT, A HARCI SZELLEMET!

"HISZEM HOGY GYŐZNI FOGUNK,

 ÉS EGYSZER MI LESZÜNK A LEGJOBBAK 1910"

Hová lettetek?

Felöltitek a piros színű mezetek,

mi a vér színe a szív szava kell legyen,

hát halljátok meg harci hangját, küzdjetek meg érte.

Létezik egy város, mi a szurkolók otthona,

ők akik szívükben nem adtak helyet másoknak soha.

Értetek halnak,értetek élnek, végsőkig küzdenek,

biztatnak titeket.

Jöhetnek milliárdosok,jött-ment játékosok halmaza,

vagy ép kirakat edzők sora,de a valódi DVTK a szurkolók csapata.

Mégis a ti igazi erőtök, örökké meríthető kútja!

Tudnak szurkolni értetek,újra esély adni nektek,

hisz ezt kéritek.

Vajon megérdemlitek?

Csatát veszteni soha nem volt szégyen,

ám harc nélkül feladni, s nem kard által csatamezőn halni,

ez már szégyen bélyeg!

Hosszasan tűnődve,mindent összeszedve,

talán két-három ember ki e ragyogó címert mellére megérdemelte.

Fogjatok össze, küzdjetek, haljatok ezerszer a pályán,

de szívvel, igaz akarattal, az ULTRÁK  erejét magatokba szívva,

győzedelmeskedjetek!

Legyetek végre a szurkolókkal együtt, egy csapat,

büszkeséggel énekelhessétek végre az indulótokat.

Mert nem számít semmi csak az igazi akarat!

Ez a siker igazi útja,hát induljatok el rajta,küzdelemmel újra!

szerelem iskolája

Valami ami elkezdődött egy történeten,

kell hogy szívedben éljen egy egész életen,

hisz igazán boldog csak úgy lehetsz,

ha mindennap megkeresed,

a néha széthullott szerelmes képeket.

Kell hogy minden nap benned égjen,

a szerelem miben örökké boldogan élhetsz.

Sokszor a szél,széttépheti éppen,

ám ne hagyd játékát e kósza szélnek.

Fuss rohanj szedd a lábad,

találd meg darabjait,

 eme óceán méretű hatalmas világban.

Hiszen minden álom összerakható,

az igazi boldogság ,

ami a szívekbe mindörökké beírható!

Tudom néha vérzik,

mégis hidd csak esőcsöpp csupán,

mit felszárít az első mosolygós napsugár.

Szerelemben élve,reményed lesz maga a társ,

s te pedig az ő lelke,

ami maga a megfoghatatlan érzés,

oly csodás.

Ébreszd fel a szenvedély, s béke mennyországát,

találd meg a csodát, a szépet,

akard megtalálni mindennap,

a parányi lelkét az egésznek.

Repülj a szerelemben,

azért hogy szívetek az életben,

örökké összeérjen.

Légy a lelke,legyél a társa,

szerelemben élj,örök  boldogságban.

Kétségek

Fájnak a szavak,

fájnak a mondatok,

oly sokszor érzem,

fáj emberként élni,

pedig tudom a legnagyobb dolog.

Nem a fájdalom öl meg,

csupán a remények,

amik tudatomban ébrednek,

csalódtam és végleg összetörtek.

Csupán a szívem zakatol,

mi sokszor zokogva ébred,

mégsem tesz mást,

de ő ki némán örökké kérdez,

miért történik velem mindez?

Nem tettem mást,

csupán hittem,

nem akárkikben,

hanem az emberekben!

Ám rájöttem,

minden mosoly hamis,

minden kimondott szó,

hazug, 

és csak méregként létezik!

Mert az emberi gonoszság óriás,

gyűlölni könnyebb,

mint örülni annak,

hogy mást boldognak láss!

Nem lehetsz sikeres,

mert utálnak majd érte,

ebben az emberek,

a legjobbak társaikkal szemben.

Ebben a világban,

megszűnt a bizalom,

rájöttem senkiben sem,

csak magamban bízhatom.

Játszom a kemény lányt,

akit nem érdekel semmi,

mégis elég egy szó,

mi padlóra tud küldeni.

Létezik egy bizalom,

mi éveken át épül,

mégis elég egy mondat,

s örökre a levegőbe repül.

Miért gondoltam,

már nem érhet csalódás?

Ma már tudom,

könnyekkel fertőz a valóság!

Tudom ha hibázok,tapasztalok,

s a tapasztalatokkal mindig több vagyok.

Öröké élő gondolat,

két úton nem lehet járni,

hisz az egyiket a másikért el kell árulni!

Vannak félelmeim,

de szembeszállok vele,

mert céljaim így elérhetem,

s boldog lesz az életem!

Fura lány

Létezett egykor egy fura lány,

kit senki sem szeretett,

örökké félrevonult,

s némán figyelte a körülötte lévő embereket.

Hallgatta a suttogó,fájó szavaik,

amiket mások mondtak el neki.

Nem beszélt,csak figyelt,

örök magányt,töröttséget viselt.

Nehezen bízott meg bárkiben,

ezért szíve szépségét nem láthatta senki sem,

hisz nem ismerték igazán őt az emberek.

Pedig egy csupa szív,valaki,

akit sosem akartak megérteni.

Furcsállották másságát,

különös érdekes világát.

Anélkül hogy beszélt volna,

örökké tudta,mi is az emberek valódi gondja.

Hisz belelátott mindenkibe,

hazugba,jóba és szépbe,

ha akart arcokról írt le karaktereket,

szemek tekintetéből,

meg tudta határozni az alapvető emberi jellemet.

Verseket írogatott,

így lettek számára barátok,

a művészi kapcsolatok.

Egy hely ahol ő is olyan egyszerű lehet,

mint bármely helyen,

a gunyorgó ember tömeg.

Hisz soha nem tudták,

a művész lelke,maga a saját élete,

egy külön érző más világ.

Ám egy szép napon,

talált valakit

ki szavaira figyelmesen hallgatott.

Akit nem érdekelt mássága,

sőt lelkébe magát mélyen beleásta.

Elmondta e lánynak,

hatalmas szíveddel,szereteteddel,

részese kell légy,

magának a mosolygós világnak.

Elsuttogta neki,

engem nem érdekel más senki,

csak a te belső szépséged,

ami számomra maga az élet.

Az emberek nem ismernek téged,

csak véleményt alkotnak,

és ez igazán nem lényeg!

Megfordult a világ eme lánnyal,

zenét hallott,

s szemét behunyva álmodott a sráccal.

Eső zuhogott,mégis alá szaladt,

tudni akarta,álom e?

vagy ez mind lehet e igaz?

Megjelent a srác átölelte,

a lány szívét kezébe vette,

s ezáltal óvta védte, törhetetlenné tette.

Két karjában tartva,

suttogott fülébe ezernyi szépet,

egy szó mit szerte-szét vitt a szél,

Örökre veled,mert szeretlek téged!

Legyél az az egy.

Te légy az életemben az-az egy férfi aki igazán szeret,

Ahányszor csak két szemembe nézel,

Ne láss mást, csak örökké lángoló szerelmemet,

Legyél a tökéletes másik felem,

Örökké merj együtt álmodni velem.

Álmaimat kezedbe adhassam,

Tudjak hinni benned,karjaidba omolhassak,

Anélkül hogy örök hiba lenne.

Szívedben szerelemben éljek,

Szeress úgy,ahogyan én téged!

Legyél az aki mindent megad,

Ajkaimra forró csókokat,

Arcomra mosolyt csalogat,

Legyél az ki a éjből nappalt varázsol,

Ahol a szerelem fénye mi értünk lángol.

Szeress engem egy hosszú életen,

Harcoljunk egymásért,hogy a szerelmünk örök legyen.

Hisz a világot megváltoztatni nem tudom,

Ám hidd el te magad lehetsz a bőség felsőfokon!

Eme szépség,mindkettőnknek elég lehet,

Csak annyit kérek szeress egy egész életen.

Félelemtől,aggodalomtól,

Karjaid közt menedéket találjak,

Te legyél a szerelmes mentsváram,

Ahonnan a biztonság,boldogság árad.

Idáig álom volt,ám most itt vagy velem,

Én pedig minduntalan vágyaid,álmaid,

Kutatom keresem.

Hallani akarom titkaidat,

Felfedezni minden álmodat.

Örökké szeretni,és ezt sohasem feledni!

Valaha mackó voltam.

Hatalmas zöld erdő közepén,

megszülettem egy szép napon én.

Azt, hogy mi is történt velem,

úgy döntöttem elmesélem.

Mackó életem,

 boldogságban élhettem.

Felhőtlenül a hatalmas világban,

ahol a fák, bokrok,barlangok,

örökké engem vártak.

Egész nap testvéremmel gömbörögtem,

jókat birkóztunk,

örökké erdei finomságokat ettem.

Anyámtól megtanultam,

hogyan lássam el magam.

Hárman éldegéltünk,anya,

Erna,

a lánytestvérem,

és jómagam,

kinek a Morgó nevet adták éppen.

Nem kértünk egyebet,

csupán azt hagyjanak élni az emberek.

Ne tegyék tönkre az erdeinket,

hisz ezek számunkra,

a természetes élőhelyek.

Ám egy reggelen szomorúan láttam,

halálba vágtatni jó anyámat.

Ki nem tett semmit,csak minket védett,

így puskacső vetett véget életének.

Kocsira tették,

azért hogy testét végleg kitömjék,

s az emberek boldogan nézegethessék.

Gonosz emberek vetettek kicsiként fogságba,

s megannyi társam került eme világba.

Rémséges pici rácsos lyukba dugtak,

amely helyen kínoztak, örökké aláztak.

Sovány kevés ételt kaptam,

szép lassan lesoványodtam.

Mi volt a cél?-az hogy táncolni tudjak,

ezért forró,izzó fémlapra mindennap ráállítottak.

Nem tehettem mást,emelgettem talpaim,

azért hogy ne égessék agyon kicsiny mancsaim.

Idővel rájöttem,akkor is táncolok,

ha nem éppen nem is akarok.

Reflex szerűen emelgetem mancsaim,

már elfelejtettem a természetes életet odakinn.

Van ami sosem ért véget,

ez a kínzások szertelensége.

Azért hogy ne árthassak senkinek,

körmeimet levagdalták mindet.

Gyönyörű hatalmas fogaimat tövestől kiszedték,

a kisebbeket pedig kicsikre reszelték.

Ordítottam eleget,

mégsem kegyelmeztetek nekem.

Jutalmam vaskarika volt a nyakamba,

méteres láncra vertek,

ameddig beletörődtem sorsomba.

Lecsendesedtem,

sorsomba beletörődtem.

Ekkor útra kész voltam,

eladtak,

s már mehettem is egy vándorló cirkuszba.

Itt azonban csak addig maradhatok,

ameddig pénzt keresek,és hasznukra vagyok.

Így nem marad más táncolok-táncolok,

de mindennap összeteszem mancsom,

és imádkozom.

Medveként mormogom, 

ne tűrd ezt a kegyetlenséget,

mert mi is az igazi élet részei vagyunk!

Akkor miért bántotok?

Pillanatok halmokon.

Az egész életből csupán egy pillanatot akarok,

amikor érezhetem jobb vagyok,

 mint amilyennek magam gondolom,

Csupán egy pillanatot,

mikor sorsom harcra hívhatom,

s a dicsőség zászlaját én lobogtathatom.

Egy kicsiny pillanatot,

hol álmaim egyetlen szívverésnyire vannak,

azt az időt kérem,

ahol a válaszok sok ezer kérdésre,

csak rajtam múlnak.

Ha eljő tudom érezni fogok,

érezni fogom az örökkévalóságot.

Minden pillanaton azért élek,

hogy egyszer jobb legyek,

ám csak egy vagyok,

igaz nem egyedül,de peregnek az évek.

Mégis tudom,

nem jött még el a legszebb pillanatom,

melyben ragyoghatok,

a legteljesebb nap még vár rám tudom.

Mégsem szomorkodom,

mert sorsom saját kezemben tartom,

és én fogom kiválasztani a legszebb pillanatom.

Ám ahhoz hogy ezt elérjem,

meg kellett tanulnom a keserű pillanatok,

útjain lépnem,

járni,sosem megállni,

és a győzelmet eme út végén megtalálni.

Fájdalmat,bukást,tündöklést megéltem,

és én semmi mást csak egy pillanatot kértem.

Röpke időt a múló életben,

ahol csak a boldogságot érezhetem.

Harcolni fogok,

s megtalálom eme tündöklő pillanatom.

Boldog születésnapot édesapám.

Ma ezen a gyönyörű napon

újra hozzád készülök,

jó korán kelek majd

s neked a legszebb tortát sütöm.

Feldíszítem hogy ragyogjon,

hatvanhét szál gyertya,

érted ma mind egyszerre lángoljon.

Teljesen mindegy mennyi gyertya ég,

csak az a fontos

azt kívánom száz évig egészségben éljél.

Lehet hogy kicsit megöregedtél,

mégis töretlenül,harcra készen

örökké értem éltél.

Felneveltél,óvtál,féltettél,

s igazi szavak nincsenek rá,

mennyire szerettél.

Tudnod kell te vagy az egyetlen,

akit őszintén tiszta szívvel szeretek,

s akinek ezerszer kimondom boldogan,

nagyon nagyon szeretlek.

Ha a könny gördül végig ma az arcomon,

a te szemed pedig ragyogón fátyolos,

az a szeretetünk erejét jelzi,

mert mi egymásért vagyunk.

Amikor elfújod a gyertyákat,

kívánj egy nagyot,

teljesüljön minden álmod,

legyél boldog nagyon.

Kívánok,még ezernyi szép évet,

és

 BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT!

Az idős emberek is érdemelnek tiszteletet.

Egyszer eljő az idő,

s mi mindannyian megöregedünk,

őszbe fordul hajunk,

észre se vesszük,

 és már csak csendesen lépkedünk.

Meggörbült hátunknak,

 bot lesz a támasza,

minden megtett lépésünknek,

igaz varázslója.

Nehezen fog szemünk,

messzeségbe látni,

több időbe fog arcokat felismerni.

Hisz az idő mindenki felett elhalad,

senkit nem kímélve elszáll,

 akár egy kicsiny kedves gondolat.

Megmaradnak velünk,

 a már csak hangos szavakat értő fülek,

rájövünk,mily nagy öröm,

ha valaki csupán egy pillanatra reánk nevet.

Ám amíg mi fiatalok vagyunk,

ezernyi embernek példával szolgálhatunk.

Mert a segítség szívből ered,

amivel a valódi megélt öregeket,

tisztelettel segítheted.

Ha pedig kérdezed,

 miért írom ezeket?

Elmesélek egy látványt,

 s ezáltal te is megértheted.

Csoszogó idős bácsi,

ki egy boltba lépkedett,

botjára támaszkodva,

nem akart mást csak egy kenyeret.

Egyik kezében bot volt,

 mi az egyetlen támasza,

másikban pedig reszketve bár,

 mégis büszkén kosarát vonszolta.

Megbillent szegényke,

leesett a botja,

a fiatal suhanc pedig,

 gonoszan odébb rugdosta.

Kaján vigyorral odébb lépett,

a kicsi öreg pedig sírva kérte,

ne tégy ilyet,

nem kérek mást,

 csak a botomat add vissza nekem.

Kikerülték az ott lévő emberek,

s mindenki csak megvetéssel,

rá sajnáló pillantást vetett.

Felsegítettem,

meggörbült testét,botjára helyeztem.

Megkérdeztem mit is szeretne?

amikor kimondta,

csak egy kenyérért jöttem.

Könny szökött szemébe,

mert elmondta,

nincs neki senkije,

mindent magának csinál,

s szégyelli,

 mert egy hölgy őt most felsegítette.

Később egy darabon elkísértem,

s elmagyaráztam,segítséget elfogadni,

sosem szégyen!

Tisztelem az idősebbeket,

hiszen az én édesapám is,

kedvesem öregszik szép csendesen.

Segítsd az öregeket,

mert eljön az idő,

és mindenki áteshet,

 ezen kellemetlenségeken!

Nem ezt érdemlik a már élt emberek!

Két szív

Hosszú útról hoztak az angyalok két oly rég óta élettelen szívet,

miknek új szerető gazdájait kutatták ezen földön az istenek.

Nem tudták kiknek is adják,

majd egy napon két testvért ezzel megajándékozták.

Nem kértek semmi egyebet, csak hogy ezen szíveket,

 szeretettel ,kedvességgel töltsék újra meg.

Azt kívánták sokáig ragyogjon,
dobogásuk dala,

a világ végéig hallatszódon.

Új élet ragyogott,
vidám énekük csengő dallama,

minden reggel újra és újra messziről harsogott.

Két testvér József és Erika születtek e földre,

ők akik e szép ajándékot megkapták, az életért cserébe.

Nem tudhatták még miként működik,s hogy mit tartogat a sors,

ami által e féltve őrzött kincs sérül vagy esetleg összetörik.

Egy párként fogták egymás kezét,s vidáman lépkedtek az élet mezején.

Sorsuk egy volt mit egymás iránti szeretetük összefogott,

akár a rozsdátlan vastag láncszemek,

 kettő szétválaszthatatlanul egymásba kapaszkodott.

Ígérték csak együtt sehogy tovább,

örökké kéz a kézben haladunk utunk során.

Fordult az élet,gördített fájdalmat ezer akadályt,

s a kicsi szívek vérezni kezdtek,
nem tudták mi is történik?

hogyan tovább?

Homályba merült két kicsi élet,
de a szeretet ereje mégis erősebb,

így a dobogó kincset szabóhoz vitték,

a sebeket rajtuk összeöltötték,
és mentek az úton tovább.

Nem is tudták e kincs sosem egyforma,
nem lesz közös sorsuk,

mert az élet a valódi szabója.

Az egyik kicsi volt,érző és törékeny,

mi örökké cseppekben szivárogva vérzett.

Ám a másik hatalmas,élettel teli,
mi örökké elrejtette érzéseit.

Azért hogy soha ne érezzen, kővé dermedten hidegen éljen.

Ez mit védelemnek érzett csak elfelejtette,

 eme dolog által a szíve élettelen.

Sodródtak az árral egymástól elszakadva távol,

hosszú ideig nem beszélt egyik szív sem a másik társáról.

Mégis ők egymást keresték,

mert fogadalmukat egy azon helyre vésték.

Szeretni,szeretni egy életen át,

egymást mindig megtartani,szorítani,

 jöjjön akármilyen hurrikán.

Egy nagy szív mi néha sötétben jár,

mégis a kisebb gyújt neki örök szeretet fákját.

Segíti a hatalmas szívet,s ha kell a kicsi összeölti,

tölt bele új életet,

mert nincs nagyobb kincs mint a testvéri szeretet.

Az élet.

A hála,mi valójában egy emelkedett érzelem,

s mit ha képes vagy érezni,

magához vonza, a jót és szépet neked.

Élj optimistán,ám mégsem tudhatod,

lesz e még reggeled,gyönyörű holnapod.

Ha felébredsz s kinyitod szemed,

légy hálás s mond,

 köszönöm azt hogy felébredhettem.

Tudatodban rögzítsd,

hiszem ma csodálatos dolog történik velem,

vedd észre a mindennapi csodát,

hisz minden adott nap,a te mini életed.

Sokszor nem is gondolkodsz,

milyen jó mert van levegő,

s bátran kifújhatod hisz van következő!

Mi nélkül nincs élet,

mégis korlátlanul áll rendelkezésedre.

Sokszor begubózódsz a szürke mindennapokba,

s már észre sem veszed,

magát a körülötted lévő csodás természetet,

mi valóban a levegő után,

 a második mindennapi csoda lehet.

Indulj el,gyalog bárhová,

s meglátod sétád közben egyszer,

nem csak nézel,hanem látni kezded,

 a patakot a fát,a zöldellő rétet,százezer csodát.

Füled meghallja az erdő hívó szavát,

madarak dallamát,napsütésben fürdőző,

 levelek lágy suhogó hangját.

Azokat a dolgokat észleled,

amit a monoton napokon sohasem.

Sétálj mezítláb,érezd a talajt, 

a lábad alatt simuló zöld gyepet,

mivel megtanulod az élet szépségeit,

valódi értékeit,csodálni,

s majd rájössz,

hálás lehetsz,

 mert van szépséges,gyönyörű életed!

Álmodozó emberek.

Talán te, és én is álmodozók vagyunk,

s sokszor a sötét éjben,csendben álmodunk,

ami jó mert reményt adunk.

Eme zord sötét világban,

a fény fáklyái mi vagyunk.

Talán te és én is változtathatunk,

eme világba színt rajzolhatunk,

azért hogy éljen, 

a sötétségben elveszett lelkekig elérjen.

Meglelhetjük együtt a csillagok kulcsait,

 reménykedve,

 megmenthetünk egy reményvesztett szívet,

ha így nem, hát összeszedjük,

 milliónyi parányi darabjait.

Nézzünk fel együtt az égre,te és én,

nem kell semmi más,

csak a bennünk rejlő kérdéseket repítjük fel,

s szívünk ezernyi szavát.

Hiszen eme világban,

te és én csupán álmodunk,

de az igaz szerelem katonái akkor is mi vagyunk.

Álmodni merünk,

miképp örök fényt hozunk,

 álmodunk,örökké álmodunk.

Üzenet a távolból.

Ne akarj pálcát törni soha mások felett,

Hisz  nem tudhatod miként is élhetett.

Ne akarj ítélkezni,mert nem éltél vele,

Nem láttad vajon hányszor volt könnyes,

Mindkét szeme!

Nem érezted azt amit ő,

Hisz nem éltél vele,

Nem cipelted életének nehéz terheit,

Mert soha nem akart osztozni veled.

Soha nem tudhatod, bűnös e vagy áldozat,

Zokogó hangjai nincsenek feléd,

Mert úgysem hallanád benne a tiszta szavakat.

Aki ismeri a némaságát  is meghallja,

Anélkül hogy ajka bármit is mondana.

Ne ítélj mert nem láthattad

 Hányszor roskadt össze gondjai alatt,

Hányszor kezdte újra,

Félresöpörve ezernyi,

Számára megoldhatatlan gondokat.

Ne törj pálcát, messze még a holnap,

S nem tudhatod számodra vajon még mit tartogat!

Hányszor esel össze,roskadozva,letérdepelve,

gondjaid felett,

Fel tudsz e ugyanúgy állni,

Ezer terhet cipelni,ahogyan egykor ő tette,

mert az élet ilyen!

Ha rájössz felét sem bírnád,

Mit ő cipelt,

Az emberi mivoltod,is másképp értékeled.

Örülj minden percnek,

Mi számodra sokkal boldogabb,

Ne kövezz meg senkit,

Mert számára más út maradt.

Örülj annak mert boldogan élhetsz,

Soha ne keljen az ítéleteidért,

Imában bocsánatot kérned.

Csupán nézz széjjel magad körül,

Akkor megláthatod saját hibáid,

Házad körül.

Érzés ami örök

Mi ez az érzés;

 Mibe benne van minden,

Nevetések hosszú sora,

s van hogy fájó könnyek.

Földi dolgok,varázslatok,

Szebbnél szebb érzések,

Eme szellő a szerelem

Mely mindenkit megérinthet.

A szerelem ereje,

Miből millió párkapcsolat marad,

Lángoló tüze,mi szívünkből fakad.

Mikor elég egy forró ölelés a boldogsághoz,

 Ahhoz, hogy ezernyi szép emléket feltárjon.

Látni a legelső csókunk,

Érezni izzó tüzét,újra ajkunkon,

Bántó szavaink idézni,

Ismét gyógyító érintéssel,

egymáshoz simulni.

Ez a szerelem,

mi mindenünk e földön, és örök,

hisz alakuljon bárhogy,

mi kitartóan emlékezünk.

Csak a szép,

 Ami lelkünkben megmarad,

A többi tovaszáll,

akár egy röpke pillanat.

Elrepülhet minden

Mi mégis maradunk,

Nem számít semmi,

Csak az érzés velünk maradjon.

Szorosan ölelve,

Minden csatát megnyerve,

Együtt vagyunk,

Semmit nem ígérve

 Örökké együtt,

Ez a jelszavunk.

Éjjel csendében lángoló tűzben égni,

Hamuvá válni,mégis parázslani,

Parázsból izzó tűzzel,

 Ismét szikrát gyújtani,

Ezeket az érzéseket mindenkor,

Egybeforrva átélni,

Ez a szerelem.