Kósza utakon tovatűnt a fény,
már csak a kóbor,hideg szél mesél.
Vándor jár e kietlen világban,
nem találja fénylő csillagát,
e szürke köd lepte homályban.
Nem tudja merre? hová? halad,
mégis eldöntötte amíg lába bírja,
minduntalan rója,
a végeláthatatlan hontalan utat.
Éjjel az ágyát erdő rendezi,
s az ősz színébe öltöző hulló falevél,
mi dunnaként szolgál neki.
Minden este ha leszáll az éj,
egy faágon csücsülő madárka éneke,
ringatja álomba szegényt.
Reggel ha pirkadó hajnal köszön reá,
ébredvén elmormol egy kicsiny imát.
Nem kér ő mást csupán azt a fénylő csillagot,
ami az ő szívének egykor szerelmet adott.
Százszor újra és újra megkérdezi,
miért e fájdalom? miért e szívében élő kín?
ám elhozta e hűvös világba,
bízván a süvítő szél,
egyszer válláról levéve,
messzire elviszi.
Köd előtte köd mögötte,
csavargó keserves élete.
Akár egy szárnyszegett madár,
ki társát nem leli,
köröz a fellegek között,
s szerelmes mátkáját mégsem leli.
Száll éneke társa nélkül,
az örömből bánat lesz végül,
továbbra is az útját rója egyedül.
Csak az idő ami számára áll,
hisz ő ki örökké a múltban jár.
Mátkáját isten adta,
ám egy napon az angyalok útját választotta.
A vándor pedig csak halad céltalan,
boldogságát keresve minduntalan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése