Nagyszüleink

Akár két kicsiny falevél egy törékeny ágon,

ma már csak az mesél, ezernyi szép emléket,

 ezen a világon.

Ti ketten örökké fogtátok egymás kezét,

a köztetek élő szeretet,kitartás,mi örök példakép.

Ha rátok néztem boldog lehettem én,

hisz szépen csendben,

 kéz a kézben, összebújva,

 hallgattátok a szél mit mesél.

Vidám volt a napsugár,

mi táncot járt minden falevélen,

zöld volt ruhátok,

s életkedvetek sosem hagyott cserben.

Ám az idő szépen lassan tovaszállt,

akár az erdő fái hoztak nektek új ruhát.

Sárga színt öltöttetek,s hátatok meggörnyedt lett,

megöregedtetek.

Akár az öreg falevelek,törékenyek lettetek.

Oly sokszor kiszáradt torkotok,

furcsán mélyen gyengülő hangotok mesélt,

felrepedt öreg ajkatok,mi arcomhoz ért.

Miért kellett hogy így legyen,

elérnélek titeket de már nem lehet.

Ám az erdő újra öltözött, 

s immár vörös ruhát öltött.

Ti nagyszülők is hozzá öltöztetek,

vörösen ragyogó ruhát öltöttetek.

Zörgő csontjaitok,szikár testetek,

mi jövetelét jelezte,

öregek lettetek.

Ha a szélben fáztatok,

egymás kezét fogtátok,s összebújtatok,

csak sajgón recsegő hátatok,

mi nekünk hangot adott.

A távolság köztetek egyre nőt,

mert a fájdalmatok nem adott új erőt.

Nem foghattátok örökké egymás kezét,

hisz szívetek útra kélt.

Mégis az élet hol ér véget?

senki sem tudja,

hiszen libben erre,libben arra.

Ha eljő az idő,

az erdőben is sírnak a levelek,

mert már csak a megárvult fa ága,

 mi felénk integet.