Születésünk percében,szeretetre vágyunk,
keressük a másik lelket ezen a világon.
Utat a fény a napsütés felé,
mégis két kezünket tesszük fel a szemünk elé.
Páncélba borítjuk szívünk,
védelem a célja,
mások bántásait ne érezzük,
ne találjon soha célba.
Nem is merünk szeretetben élni,
csalódások sorozata, mi a lelkünk égeti.
Rabláncként tart fogva,
minek fájón nehéz súlya,
hisz másba vetett hited,hullott szét a porba.
Félelmeink,mik börtönbe zárnak,
sötét rossz érzések,
mi által rabja leszel,
ennek a zord világnak.
Rabmadár kit kalitkába zártak,
nem szárnyalunk a boldog világba.
Nyitva az ajtó ki kéne lépni,
a szeretetet mélyen belélegezni,
testünkbe engedni.
Ha tudjuk figyelmünket,másra szegezni,
új dolgokat,szépet tudunk létrehozni,
ismét beköszönt a fény,
s kiköthetünk még a boldogság szigetén.
Ez a fontos,csakis ez lényeges,
nyomot hagyni magunk után,
örökké kedveset.
Ez az amit mindenki keres.
Magunk mérgezzük mégis hétköznapjaink,
ám az élet ismét harcolni hív.
Felnövünk,felejtünk,
sikerre vágyunk,
hisz mi örökké a szeretetre vágyunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése