Erdő szélen állva a tájat csodálva,
ezernyi őszi kép mesél.
Elmélázva nézem a csodát,
hallgatom, vajon mit suttoghat a szél.
Hulló sárguló falevelek,
mik keringőt járnak,
zúgó hanggal kiáltanak,
vége van a nyárnak.
Sárguló,vörösben pompázó rejtelem,
mi most megpihen.
Utolsó könnyeként pereg,
hisz tudja már e táj,ő most megpihen.
Sárba hulló szépségeit,
mint emléket itt hagy,s tova költözik.
Kopárrá válik minden,hisz ő már tudja,
varjak hada mi hírét hozza,
a tél beköszönt.
Oly kopár e táj,
hideg zord,
varjak hadseregének ad helyet,
ma már minden faág.
Károg e világ,
mi azt dalolja be kár-be kár.
E csikorgó világ szépsége lassan érkezik,
s ekkor minden újra öltözik.
Már nem színes ruhája,
mégis csillogó,
mi elvakítja szemünket,
ez maga a hó.
Napsugárban úszik,
ragyogása mi a hidegben tükröződik.
Fénye hidegségben csillogó,
ez a fák ruhája,
hisz belepte a hó.
Hópehely csillog fürdik a fényben,
ez az igazi szépsége a télnek.
Néha pedig ha viharos szél kavarog,
a téli bársonyosan fénylő ruhák táncát láthatod.
Jégcsap díszíti a tájat,
s ha a nap melegséget áraszt,
ő is sírni kezd,
mert tudja élete nem végtelen,
egyszer ő is elköszön,s ekkor megpihen.
Jön egy új évszak majd a tavasz,
amikor a felkelő nap köszönti nekünk a szertelen tavaszt.
Ekkor minden megújult erővel dalra fakad,
életre kelnek az énekes madarak.
Rügybe fakadnak a fák,
mosolyogva,melegen köszönti őket minden fénysugár.
Nyitnikék éneklik jő a kikelet,
elköszön a tél,s a természet színes varázsa köszönt,
minden egyszerre ébred,
hiszen ez az örök természet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése