Téli idő közeleg a Hortobágyon,
szürke felhő kavarog e tájon.
Hideg szellő járja körbe,
eme rónaságot.
A kietlen mező közepén,egy gulyás ücsörög,
fa ropogása hallik,
tüzet gyújt hát,
és a híres magyar gulyáshoz készülődik.
Távoli oly magányos tájon,
bogrács rotyogása hallik.
Gulyások,kik létező igazi legények,
terelik a Magyar szürkét,
tájról-tájra érve.
Magányos e világ,
hol csak a csikorgó hideg énekli szomorú dallamát.
Subája, mi hosszú és nehéz,
régi kalapja, vándorbotja,s pipája jelzi ő mindig tettre kész.
Messzi tájon a pusztaságon,
az Alföld ódon mélyén láthatsz még gulyást,
mi ősidők óta élő szakma,
mégis lassan csak a mesékben él.
Kutyája csaholása veri fel a tájat,
tereli körös -körül szaladva a marhákat.
Megbízható társa,az egyetlen igazi barátja,
e kietlen világban az emberi magánynak.
Telelő lúd csapat hatalmas hada,
veri fel a csendet,
bizonyítván,
mégsem egy száraz síkságon élnek.
Elénk tárul a kép,
hol varjak,sasok ülnek egy birka tetemén.
Hatalmas reggeli,madarak harca,
minek hangját szél viszi.
Oly gyönyörű,mégis magányos e puszta rónaság,
ahol a gulyás dalocskába tölti fel a sivárság zaját.
Hol tűz ropog az esti csendben,
pipa füstje száll,
subáját leterítve álmodik a gulyás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése