Kicsiny virág

Kicsiny mag,mit elsodort a szél,

vagy talán lepottyantott egy kis veréb.

Földre esett,s nem akart mást,
csak kicsiny helyet,

földet,
ahol gyökeret ereszthet.

Szívós volt,mégis magányos,

hisz környezete szemében nem létezett,

akár egy kósza gondolat elfelejtetett.

Célját mégis tudta ám,hát helyt állt.

Egyszer csodával határos módon,
 az eső eleredt,

jót ivott hát,
s gyökeret eresztett.

Akár egy kicsiny gyermek,
 csak szívta magába az életet,

s lám egy nap rügybe fakadt,

s már mutatta az élet jeleket.

Napfény fürösztötte reggelente,

s az eső pedig éltette.

Harcolt,dacolt a széllel,

örökös hideggel,zord idővel.

Győzedelem zászlaját lengetve,

már nem csak szára volt és levele,

hanem bíbor vörös tündöklő virága,

minek örömére ezer méhecske,

 a boldogság táncát járta.

Sereglett körülötte a repkedő élet,

porát vitték messze,távol, szerte-széjjel.

Majd megajándékozták a termékenységgel.

Pillangók díszítették szirmait,

ámbár rájött,
 lassan ő csak szépen hízik,

de ruhája kopottá válik.

Lassan szépen elsorvadt,lepergett,

újra egedül érezte magát ebbe az életbe.

Mindez szorongással töltötte,

elszáradt,
 s az élet szépsége,
 kiszáradt belőle.

Picike magjait amíg tudta őrizte,

majd egy szép napon,
kirepedt,

s minden utódját szélnek engedte.

Rájött az élete nem volt hiábavaló,

hisz ma már gyermekek százai zengik büszkén,
az élete bennük lakik.

ÉRZÉSEK

Néha sírok,néha nevetek,

oly sokszor boldogan szenvedek.

Sokszor érzem jó volna sírni,

mindent összetörni,

ordítani,tombolni, zúzni,

minden szívemben élő bánatot,
 hangosan kiabálni.

Kitépni szívemben élő fájó képeket,

kikergetni a világból,
ne érezzem sohasem.

Sírni,de nevetve,

bánatot kergetni a végtelenbe,

mely lelkemet elvette.

Könnyek,mit nem lát senki sem,

magányos világomban ülök csendesen.

Sötétté válik a világ,

érzem a körülöttem lévő sötét homályt.

Jó néha tátott szájjal enni,

némán csendben csillagokat nézni.

Elveszni,fürödni as hold fényein,

felhők között ülni s lógatni lábaim.

Nem vádolok senkit,

hisz úgyis hasztalan,

ami megtörtént,az a múlt enyészete marad.

Nem érdemes sírni,

hisz az igazi könny ritka,

mosollyal szenvedni,

ez az élet titka.

Ránézek arcodra s elfolyatom könnyeim,

hisz vízként viselkedsz,s néha elmosol mindent itt.

Én vagyok a szél,

aki örökké söpröget,

ezáltal néha még a vihart is érezheted.

Elpusztulhat minden ha e kettő összeér,

mégis örökké a vízért sír a szél.

Álom és szakadék mi néha körbevesz,

ekkor bizony csak egy hívó szó mi segíthet.

Fájó szavak,szomorú mondatok,

fájnak a percek,mert egyedül vagyok.

Párnámon sírva órákon át,

úgy érzem végtelen könyvet olvasok újra át.

Boldog leszek akkor is ha sírni kell,

vigyorgok egyedül ha nincs kivel.

Boldog leszek akkor is ha fáj,

boldog akkor is ha nem muszáj.

Nem fogok sírni,akkor sem ha fáj,

hisz minden versem érted kiált.

Rám találsz majd újra,

eljő a nap,

vágyom rád de oly messze vagy!

Értékeink

Ahogy telik életünk,

rájövünk mi is fontos valóban nekünk.

Nem a pénz,a munkánk presztizse csupán,

hanem,hogy legyen az életben valódi társ.

Aki úgy szeret,ahogyan vagyunk,

hibáinkkal együtt,társunk,mindenben mindenhol.

Ki elfogad és őszintén szeret,

aki szívébe zár, egy egész életen.

Valaki akinek elmondhatjuk,

örömünk bánatunk,

s minden legféltettebb titkunk.

Kinek szenteljük életünk,

s kezébe adhatjuk szerető szívünk.

Egy ki nem számolja öleléseinek,

könnyeinek számát,

s azt hogy az életéből,energiájából,

 mennyi időt szánt ránk.

Mindig és mindenben a másik feled,

ki kéz a kézben halad veled.

Harcol érted,s magáért,

azért hogy egy legyen a valódi cél.

Annak add szereted,

 kinek szívében gyémántként ragyog,

kit oly sokáig keresel amíg megtalálhatod,

mert kevés rejlik belőlük e világon.

Azzal,hogy szereteted átadod,

ragyogtatod őt,körbeöleled,

jelző fénye leszel a legsötétebb éjjeleken.

Ezek a boldogság fényei,

 mi jár mindenkinek.

Ha a hétköznapok igazi varázsát megtalálod,

megtanulod értékelni azt,

 aki a legfontosabb neked ezen a világon.

Értékeled majd amid van,

hiszen ez a kettő igazi csodának számít!

szerelem szavai

Íme egy történet,melyben ketten vagyunk,

s mi csak isszuk szavát,így boldogok vagyunk.

Mi is lesz belőle?

novella vagy regény?

ezt senki sem tudhatja még az elején.

Ébred a föld, legyen élet,

ragyog a nap,hisz kellenek fények.

kel a határ,legyen végtelen,

kellesz nekem,hogy boldog legyen egész életem.

Oly sokszor szeretnék vándor felhő lenni,

zúgó széllel,hozzád elrepülni.

Két szemedbe nézni,csókolni a szádat,

veled tölteni végtelennek tűnő,perceket,órákat.

Neked adom szívem,tele szerelemmel,

csak légy óvatos,soha ne törd össze.

E szív mely csak érted dobog,

elviheted,ajándékként kapod.

Törékeny,hát vigyázz reá,

mert ha összetörik,egy világ omlik rá.

Különleges érzés,mi belülről éget,

hiányod érzése,mit örökké érzek.

Ahová csak nézek,

mindig téged látlak,

mindenhol csak te létezel,

e kicsiny világban.

Próbáljunk meg csendben,boldogok lenni,

lelkünk mélyén szívből,őszintén szeretni.

Nem hirdetjük fennen,kiáltó szóval,

csak te és én egy örökkön át,

holtomiglan.

Köszönöm a sorsnak,mi utamba sodort,

s azt hogy ezernyi édes csókod,a számon hagyott.

De az élet igazán akkor adna szépet,

ha végleg nekem szánna téged.

Szeretlek szívemmel,

szeretlek lelkemmel,

körbe ölellek,

 őrült szerelemmel.

Te vagy a kezdet,

te vagy a vég,

s ha nem lennél,fekete színt öltene az ég.

Csak veled látom,szivárványos világom,

szeretlek téged,te vagy minden napom.

Veled van nyugodtságom,

minden mosolyom,

Általad vagyok erős,

s hozzád repül minden sóhajom.

Ajándékként,csillagot,kincset nem adhatok,

mégis a legnagyobb kincsem,hű szívem neked adom.

Tudom másé nem lehetsz,

s igazán szeretsz elküldöd a tiedet nekem.

E kicsiny gondolattal, útra kelt a szívem,

elindult,felkutatta a tied.

Mit megtaláltunk,őrizzük,

rejtsük el hát mélyen,

szerelem táplálja  majd egész életen.

A HARCOS

Mindig megérzi szívünk,ha lelkünk csatára kész,

hisz mindenkiben lakozik egy harcos,

mi mindig tettre kész.

Céljaink eléréséért,önmagunk megvalósításáért harcolunk,

ha kell megvédjük magunk.

Minden csatánk,lelki,szellemi szinten folyik,

sikeres megvívásához,akaraterőd,tudatosságod,

a segítő angyalod,

kivel győzelmi zászlódat lobogtathatod.

Sors hozza azokat az élethelyzeteket,

mikor ki kell állnod önmagadért,

s a szív megsúgja neked,csatába mész.

E csata tétje ezernyi féle,

akar anyagi javak elérése,

vagy szerető családod,szerelmed védelme.

Vállaljuk hát önmagunk,

legyen a lelki békénk,egyensúlya,egészségünk,

győzelme a célunk.

Minden harcosnak önmaga felvállalásával kell megszerezni,

a szabadság zászlaját,

mi megoldja majd a lelke fájdalmát.

Soha ne feledd a sorsod alkotója te vagy,

amiért érdemes küzdeni.

A harcos törvénye pedig megírattatik,

nem valami ellen,hanem a cél érdekében győzedelmeskedik!

Azért amiben hisz és fontos neki!

Az élet csodái

Mikor ezen kicsiny világba beleszülettünk,

örök szerződést kötöttünk.

Tanulni jöttünk,boldognak lenni,

de aki állandó rettegésben él,

nem tud odafigyelni.

A teremtés sorsát szívünkben hordjuk,

csak magunkon múlik,

hogyan változtatjuk sorsunk.

Tudatosan keressük a lelkünkben élő békét,

így tudunk változtatni önmagunk személyiségén.

Nem félni,gyötrődni jöttünk,

hanem a szépség lámpását keresni e földön.

Ha megtaláljuk,állítsuk zöldre,

így lesz boldogság kicsiny életünkben.

Eme idő nem egy verseny.

Nem kell mindig nyernünk,

senkinek nem kell örökösen  megfelelnünk.

Nincs szükség harcokra,

nem kell  szembe szállnunk,

nem kell harcolni mindenkivel ezen a világon.

Utunkra végig rózsaszírmot hintünk,

akkor soha nem rettegünk,

csak boldogok leszünk.

Játsszuk  végig egész életünk,

csodáljuk világunk,

s akkor boldog emberekké válunk.

Minden energiánkat jó útra tereljük,

nem csatákat vívunk,

inkább embereken segítünk.

Figyelmünket beállítjuk a teremtő jóra,

csodákat álmodunk,

váltjuk valóra.

Mindig legyünk erősek,

adjunk reményt hitet,

hisz ezt a zord világot,

örökké a szeretet ereje menti meg.

Majd ha egyszer elmúlik az élet,

boldogságunk táplálja eme kicsiny földet.

Ahonnan jöttünk oda is megyünk,

mert mi erre az időre szeretetet tanulni jöttünk!

A gulyások élete

Téli idő közeleg a  Hortobágyon,

szürke felhő kavarog e tájon.

Hideg szellő járja körbe,

eme rónaságot.

A kietlen mező közepén,egy gulyás ücsörög,

fa ropogása hallik,

tüzet gyújt hát,

és a híres magyar gulyáshoz készülődik.

Távoli oly magányos tájon,

bogrács rotyogása hallik.

Gulyások,kik létező igazi legények,

terelik a Magyar szürkét,

tájról-tájra érve.

Magányos e világ,

hol csak a csikorgó hideg énekli szomorú dallamát.

Subája, mi hosszú és nehéz,

régi kalapja, vándorbotja,s pipája jelzi ő mindig tettre kész.

Messzi tájon a pusztaságon,

az Alföld ódon mélyén láthatsz még gulyást,

mi ősidők óta élő szakma,

mégis lassan csak a mesékben él.

Kutyája csaholása veri fel a tájat,

tereli körös -körül szaladva a marhákat.

Megbízható társa,az egyetlen igazi barátja,

e kietlen világban az emberi magánynak.

Telelő lúd csapat hatalmas hada,

veri fel a csendet,

  bizonyítván,

 mégsem egy száraz síkságon élnek.

Elénk tárul a kép,

hol varjak,sasok ülnek egy birka tetemén.

Hatalmas reggeli,madarak harca,

minek hangját szél viszi.

Oly gyönyörű,mégis magányos e puszta rónaság,

ahol a gulyás dalocskába tölti fel a sivárság zaját.

Hol tűz ropog az esti csendben,

pipa füstje száll,

subáját leterítve álmodik a gulyás.

Gondolatok

Minden emberi sorsnak,

az elme az útmutatója,

magunk dönthetjük el,

mit hozzon a holnap.

A múlt rögös kiszáradt talajára,

sose építsd várad,

az már csak fájdalmat szül,

örök mérget áraszt.

Sorsod kerekét vedd a kezedbe,

kicsiny kobakodban minden gondolatodat,

tedd szépen rendbe.

A szép tiszta gondolatokból,

fényes jövő épül,

szebbé varázsolhatod holnapod,

fájdalmak nélkül.

Merj álmodni tengernyi szépet,

fantáziád szabhat csak gátat,

e csodás esélynek.

Nem kell mást tenned,

hinned kell benne,

szárnyakat bonthatsz,

boldogságba érve.

Amit egykor szívedben hittél,

hagyd ott a múltban,

eltévedtél?

hát kéress másik utat.

Legyél bölcs,

ki már sokat tanult,

lépd át azt ami oly rég megfakult.

Adj méltóságot az új életednek,

s akkor érezni fogod valami ismét ébred.

Minden pozitív gondolat,

varázslatos dolog,

az aki elülteti fejében,

mind felhők szárnyán száll,

örökké boldog.

Rossz gondolatok,

keserítik szíved,

gyomláld ki hát,

 szépen sorban őket.

Álmodd meg világod,

csak a szép és jó maradjon,

hisz vágyaink által építed fel,

reménnyel telve,minden napod.

Erdei álom

Habár a nap ma is magasan ragyog,

sugarai mégsem érnek át mindenhová,

csupa rejtély és talány e kicsiny világ,

hisz ez maga a természet,csend és félhomály a táj.

Csak mi emberek érezzük,

e hely csupa sötét misztikum.

Hol minden bokorban titok lapul,

csak egy-egy fűszál rezzen,

mintha éreznék hogy itt a vég,

pedig csak maga az erdő mesél.

Hol Európa legnagyobb bagoly faja,

az Uráli bagoly kémleli a tájat,

s méltósága minden faágnak,

ruhája szertelen.

Egyszer takar,néha pedig kiemel.

Orvosa is van ezen ódon fáknak,

harkály kopogása hallik,

e vadregényes világnak.

Minden beteget gyógyítani szeretne,

de tudja van amin már ő sem segíthet.

Ködök fátylában,

ágak ropogása tompán morajlik,

zengi az erdő,

valami közeledik.

Szarvastehenek járják a lejtőt,

tavalyi borjaikkal,csoportba verődve,

figyelmesen kémlelik az erdőt.

Elbőgik nekünk a család összetartása,

maga a túlélő erő.

Hideg évszak közeleg,

elhalnak a levelek.

Megszűnik a keringés bennük,

megfakulnak,elszáradnak,

végüket jelezvén elhalnak.

Elmúlás mégsem szomorú,

kezdet van benne,

a tél kezdete,

mi oly csodás mint bármely másik évszak.

Nem ragaszkodik semmi az élet után,

hisz ami bevégeztetett az méltóság teljesen megy tovább.

Oly felehetetlen csodás ekkor a látomás,

egész szépsége elkísér majd,

ha megtekinted, ahogy búcsút int az őszi táj.

Hó borítja már hegyeket,

csak a vörösen ragyogó,

 lombhullató fenyves kesereg

peregnek a tűlevelek.

Szürke felhők takarják a kék eget,

hóvihar tomboló széllel közeleg,

hó lepi a tájat,

ruhája lesz hófehér minden faágnak.

A hó meg csak hull.és hull,

megállíthatatlanul belep mindent,

ítélet idő tombol,

csízek kapaszkodnak,jó erősen.

Róka mi kotorékába pihen,

délután vadászik,

hatalmas távolságokra képes,

a méteres hóban mégis óvatosak léptei.

Hirtelen megjelenik vaddisznók hada,

makkot keresnek a hó alatt.

Robajjal jő a csapat,

s mire észrevennéd,

csendben ág roppanás nélkül tovább halad.

A nap letűnik,

ám még hallom a disznók robaját,

vad nyúl szalad,

a sötét éjen át.

Ősz búcsúztató

Erdő szélen állva a tájat csodálva,

ezernyi őszi kép mesél.

Elmélázva nézem a csodát,

hallgatom, vajon mit suttoghat a szél.

Hulló sárguló falevelek,

mik keringőt járnak,

zúgó hanggal kiáltanak,

vége van a nyárnak.

Sárguló,vörösben pompázó rejtelem,

mi most megpihen.

Utolsó könnyeként pereg,

hisz tudja már e táj,ő most megpihen.

Sárba hulló szépségeit,

mint emléket itt hagy,s tova költözik.

Kopárrá válik minden,hisz ő már tudja,

varjak hada mi hírét hozza,

a tél beköszönt.

Oly kopár e táj,

hideg zord, 

varjak hadseregének ad helyet,

ma már minden faág.

Károg e világ, 

mi azt dalolja be kár-be kár.

E csikorgó világ szépsége lassan érkezik,

s ekkor minden újra öltözik.

Már nem színes ruhája,

mégis csillogó,

mi elvakítja szemünket,

ez maga a hó.

Napsugárban úszik,

ragyogása mi a hidegben tükröződik.

Fénye hidegségben csillogó,

ez a fák ruhája,

hisz belepte a hó.

Hópehely csillog fürdik a fényben,

ez az igazi szépsége a télnek.

Néha pedig ha viharos szél kavarog,

a téli bársonyosan fénylő ruhák táncát láthatod.

Jégcsap díszíti a tájat,

s ha a nap melegséget áraszt,

ő is sírni kezd,

mert tudja  élete nem végtelen,

egyszer ő is elköszön,s ekkor megpihen.

Jön egy új évszak majd a tavasz,

amikor a felkelő nap köszönti nekünk a szertelen tavaszt.

Ekkor minden megújult erővel dalra fakad,

életre kelnek az énekes madarak.

Rügybe fakadnak a fák,

mosolyogva,melegen köszönti őket minden fénysugár.

Nyitnikék éneklik jő a kikelet,

elköszön a tél,s a természet színes varázsa köszönt,

minden egyszerre ébred,

hiszen ez az örök természet.