Néha összeomlik minden,
Érzem semmi sem a régi,
Szebb életet szeretnék,
Vagy csupán jobbat remélni.
Csalódni tudom bárkiben fájó dolog,
Ám a szülök által okozott seb,
Ami örökké fájni tud.
Miért vérzik szívem,ha a szülő nem látja?
Miért hullik ezer könnyem,ha csupán a földet áztatja?
Nem akarom megérteni, eme fájó életet,
Miért kínoz, miért ejt ezernyi vérző sebet?
Elfogadom az idő halad,és ha a szülő beteg,
Az a feladatod gyermekeként add a kezed!
Mégis érzem kevés vagyok,
Bármit teszek, örökké bántó szavakat kapok.
Nem kellek csupán ha jő a baj,
Amikor kell egy pillér, aki megtart,reményt sugall.
Mikor érzem majd, csupán morzsányi szereteted?
Remélhetem e talán egyszer átölelsz?
Kitudod e egyszer mondani kislányom szeretlek?
Hisz soha nem kértem semmit,csupán annyit kicsit szeress!
Sosem tudtál szeretni engem igazán,
Mert az élet édesanyám arcát szabta rám.
Bármikor rám néztél, csupán csak őt láttad,
De nem tehetek róla, hogy az élet nem neked szánta!
Engem eltolsz magadtól,számodra senkid sincs,
Csupán a fiad,akinek szívedben helye van!
Legyen bármilyen ő a fény,
Pedig tudod tőle csak szikrákat remélj!
Enyém a teher,övé a fény,babérokat arat,
De az érted vívott harc ami marad az enyém.
Kiáltanék,de hiába nincs kinek,
Sorsom elfogadom,a lábtörlő szerep megmarad nekem!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése