Csendes este eltűnődő tekintetem,
Ezernyi fűszálra szegezem,
S talán egy megbomlott gondolat,
Mi békésen járja át egész agyamat.
Csupán parányi fűszálak,
Min ezernyi ember járhat,
Mégis eltűrve, hogy letapossák szertelen,
Meghajlik,lelapul,
Alázatosan lábad elé borul,
S ha eljő az ideje,újra egyenesen áll,
Akár egy harcos,
Mindennap vív ezer új csatát.
Mindegy számára,
Mekkora hatalmas rajta a nyomás,
Rendületlen újra és újra feláll.
Alázatossága,mi eme világon elveszett,
Olykor talán nekünk is gyakorolni kellene.
Mi is vajon az alázatosság maga?
Tisztelet mások iránt,
Miért nem vársz megbecsülést soha.
És ha jelentéktelennek érzed magad,
nincs más dolgod csak békével fogadd.
Ha megtanulnánk ezeket,
Nem éreznénk, hogy az ember,
Még egy fűszáltól is kevesebb,
Alacsonyabb,sokkal kisebb.
Ezen tulajdonságoknak hatalma van,
Még aki nem ilyen,
Az is megtanulja,
Az alázatosságnak ereje van!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése