Szememben könny tüze ég,
szívemben fájdalom sajog,
némaság gyötri minden részét,
s így nem látható mi fáj nagyon.
Ezerszer törve már,mégis újra ébred,
eltakarja érzéseim a mosolygó természet,
soha ne tudják az emberek,
mi az mit valójában érzek.
Imára kulcsolom kezem,
s csendesen kérdem,
drága jó istenem,
e sok rosszat,miért mérted nekem?
hiába kérdezem nem jő felelet,
ekkor érzem a könnyeim kínoznak engem.
Egykor egy utca kövét koptattam,
hol emberek jöttek mentek,
mindenki ismert,s mára fejet elfordítva,
még köszönni is elfelejtettek.
Bolyongó szívemben szálló gondolat,
van e még fényes,s számomra járatlan út,
mi nékem még maradt?
Talán fel kéne állnom,
s megkeresni e távoli,odaát lévő poros zegzugot,
hátha megtalálom,
a régi barátaimat,
a régi barátaimat,
s vele együtt a rokonokat.
De még léteznek jó emberek,
kik örökké fogták két kezem,
s biztatni tudtak,hogy ne törjek meg,
s fogadjam el árulók az emberek,
persze ez alól vannak kivételek,
kiket valósággal tisztelek.
Addig míg mellettem állnak,
bár nincsenek sokan,
hisz egy kezem elég hogy megszámláljam,
mégis köszönöm,
ezek a legjobb emberek - jóbarátok,
ezen a képmutató földön!
ezen a képmutató földön!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése