Örökké velem!

Érted megmásznék hatalmas hegyeket,

Átúsznék minden sötét,hatalmas óceánt,

Csak azért hogy egy percre veled legyek,

S ez által kijavíthassam minden,örökké fájó hibám!

Úgy dobog a szívem,mert te vagy az ok!

Éjjel nem jön álom két szememre,

Hiszen örökké rád gondolok!

Agyam meg sem áll,

Mert szívembe bevésődtél egy napon,

Amikor megláttalak egy szép hajnalon.

Kérhetném lépj hozzám,

Ám késő ma már,

Létezem,lélegzem,

Mégis úgy érzem, megöl nélküled a magány.

Kérhetném hogy jöjj,csupán lássam arcodat,

Legalább tudhatnám, az igazi ok csak te vagy!

Szívem vérzik,könnyem pereg,

Rád gondolok és kezem lábam beleremeg!

Ha vissza fordíthatnám az időt,

Tudnám a sötétséget legyőzi a fény,

Minden nap minden óráját azzal tölteném,

hogy te biztonságban légy!

Érted megmásznék hatalmas hegyeket,

Átúsznék minden sötét,hatalmas óceánt,

Csak azért hogy egy percre veled legyek,

S ez által kijavíthassam minden,örökké fájó hibám!

Ám te átrepülted már az óceánt,

Angyalok adtak hozzá szárnyakat,

Hogy engem csodálj, a csillagokon át!

Szeretetem ragyogjon neked a szívemből,

Akár a legszebb napsugár!

4

Emlék szeretteimnek.

Fájó szívemben ezernyi gondolat,

ma mégis könny áztatja el,

 minden számotokra leírott soraimat.

Bárcsak még szólhatnátok hozzám,

s nem szakadna meg szívem,

azért mert magamra hagytatok mindnyájan már.

Édesanyám először hozzád szól szavam,

te ki nélkülem választottál más utat,

kívánom hogy sólyom szárnyon szálljon sóhajom,

s örökké gyertyaként ragyogjon minden csillagom,

hisz nem tehetek róla, sírhelyed ismeretlen,

ezért gyertyát emlékedként itthon gyújtok érted!

Drága kereszt szüleim kik  szintén mentetek,

szeretetem vérző szívem kísért végig titeket.

Miért kell hogy így legyen?

aki elmegy miért nem  jöhet vissza sohasem?

Igaz emlék marad csupán,

de eme emlék örök marad szívem birtokán.

Ti ki a jóságotokat  két kézzel szórtátok széjjel,

önzetlenül,semmit sem kérve,

mindegy hogy jó vagy rossz volt,

csupán, csak adtatok,semmit sem kérve,

a létetekért csupán.

Ma mégis szomorú nélkületek élni,

titeket örökké hiába keresni.

Titeket várni,pedig tudom lehetetlen,

de szeretni foglak titeket amíg élek,

hisz tiétek minden tiszteletem!

Végül drága nagyszüleim,

 kik valódi családom voltatok,

kik ezer édesanyát pótolni tudtatok.

Helyes útra tereltetek,kiknek megköszönhetem,

kiként ma büszkén élhetek!

Szeretni foglak titeket amíg csak élek,

hisz ez egy tehetetlen fájdalom amiben élek.

Mégis megvigasztal egy gondolat,

talán ma is,

 egy- egy csillagként ragyogtok boldogan.

Vigyázzátok minden léptemet,

mert ma is ti vagytok a végső menedékem!

Bár csak még megtehetném,

s vállatokra hajthatnám fejemet én,

elmondhatnám minden bánatom,

s ti mondhatnátok ki tanító szavaitok!

Nem integet felém elfáradt kezetek,

nem aggódik értem megáradt szívetek,

de számomra sosem lesztek csupán egy halott,

örökké ragyogtok felém akár a csillagok!

Fülemben örökké felcsendül hangotok,

ilyenkor eszembe jut,

 ezernyi szép, együtt töltött napunk.

Szinte látom minden mozdulatotok!

Gyertyát gyújtok majd és mécseseket,

azért hogy örök világosság ragyogjon ti nektek!

Egy vándor csillaga

Kósza utakon tovatűnt a fény,

már csak a kóbor,hideg szél mesél.

Vándor jár e kietlen világban,

nem találja fénylő csillagát,

e szürke köd lepte homályban.

Nem tudja merre? hová? halad,

mégis eldöntötte amíg lába bírja,

minduntalan rója,

 a végeláthatatlan hontalan utat.

Éjjel az ágyát erdő rendezi,

s az ősz színébe öltöző hulló falevél,

mi dunnaként szolgál neki.

Minden este ha leszáll az éj,

egy faágon csücsülő madárka éneke,

ringatja álomba szegényt.

Reggel ha pirkadó hajnal köszön reá,

ébredvén elmormol egy kicsiny imát.

Nem kér ő mást csupán azt a fénylő csillagot,

ami az ő szívének egykor szerelmet adott.

Százszor újra és újra megkérdezi,

miért e fájdalom? miért e szívében élő kín?

ám elhozta e hűvös világba,

bízván a süvítő szél,

egyszer válláról levéve,

 messzire elviszi.

Köd előtte köd mögötte,

csavargó keserves élete.

Akár egy szárnyszegett madár,

ki társát nem leli,

köröz a fellegek között,

s szerelmes mátkáját mégsem leli.

Száll éneke társa nélkül,

az örömből bánat lesz végül,

továbbra is az útját rója egyedül.

Csak az idő ami számára áll,

hisz ő ki örökké a múltban jár.

Mátkáját isten adta, 

ám egy napon az angyalok útját választotta.

A vándor pedig csak halad céltalan,

boldogságát keresve minduntalan.

Idősödő szüleink

Amikor arra gondolunk idősödő szüleink ápolását,

idegen emberekre bízzuk, emlékezni kell egy pillanatra,

ki várt minket tárt karokkal otthon?

Kinek arca ragyogott egyetlen piros pont miatt,

kinek dicsérő szavai kísérték végig,a mi gyermekkorunkat.

Sokszor jön egy bomlott pillanat,mikor elhangzik,

nem bírom terhét és összeomlok a súly alatt.

Ám gondoljuk végig, hány éjszakát virrasztott értünk,

nyitott szemmel át, hisz betegek lettünk,

ő ki mégis nem érezve fáradtságot,karjaiba zárt,

s ha nem akartunk enni semmit,

ha kértük éjjel sütött nekünk akár palacsintát,

vagy éppen bármi mást!

Ha terhe nyomasztó néha,

 és hallgatjuk hosszú időn át fájó panaszát,

jusson eszünkbe első legnagyobb bánatunk,

az, hogy kinek vállán át sírtuk át az éjszakát!

Kinek szavait ittuk,ki mondta nekünk az élet megy tovább!

Ki fogta kezünk? s törölte könnyeink?

ki adott hitet? s ragasztotta össze szívünk törött darabjait?

Mikor eljő egy pillanat,s ólom súlyként lelkünkre nehezedik,

mikor megkérdeznek mindent százszor, mégis elfelejtik,

legyünk türelmesek,s szedjük elő az ő általuk kapott bölcseletet,

amikor százszor,óva intettek, figyelmeztetettek,

de megóvni nem tudtak a bukástól,kudarcoktól,

mégis a gödör mélyéről is felhúztak minket!

Ezeket a tetteket örökre szívvel emlegesd!

Ha pedig legnagyobb félelmeikről beszélnek,

magáról a halálról nekünk,

idézzük vissza gyermeki énünk,

amikor a sötétbe nagyon-nagyon féltünk!

Ők azok akik lámpát gyújtottak nekünk.

Ha pedig eljön az idő, legyünk mi az éjjeli vigyázó fény,

szeressük őket,szorítsuk magunkhoz,

soha ne eresszük el legfáradt kicsiny kezeik.

Mert ha lezárják szemeik,

soha nem mutathatjuk meg,

 szívünk elmulasztott szereteteit!

Mindhalálig DVTK!

Minden nap a csodát várni nem nagy dolog,

s ha nem tesztek semmit a változásért,

csak jelentéktelen sárba tiport lehet csapatotok.

Hosszú időkön át, védtétek a büszkén zengett ősi nevet,

s a saját igaz csatákkal megvívott, címeretek!

"AKI VALAHA FELÖLTI A DVTK CÍMERES MEZÉT,

ANNAK LÁTNI AKAROM A TEKINTETÉBEN A FANATIZMUST,

AZ ERŐT, A HARCI SZELLEMET!

"HISZEM HOGY GYŐZNI FOGUNK,

 ÉS EGYSZER MI LESZÜNK A LEGJOBBAK 1910"

Hová lettetek?

Felöltitek a piros színű mezetek,

mi a vér színe a szív szava kell legyen,

hát halljátok meg harci hangját, küzdjetek meg érte.

Létezik egy város, mi a szurkolók otthona,

ők akik szívükben nem adtak helyet másoknak soha.

Értetek halnak,értetek élnek, végsőkig küzdenek,

biztatnak titeket.

Jöhetnek milliárdosok,jött-ment játékosok halmaza,

vagy ép kirakat edzők sora,de a valódi DVTK a szurkolók csapata.

Mégis a ti igazi erőtök, örökké meríthető kútja!

Tudnak szurkolni értetek,újra esély adni nektek,

hisz ezt kéritek.

Vajon megérdemlitek?

Csatát veszteni soha nem volt szégyen,

ám harc nélkül feladni, s nem kard által csatamezőn halni,

ez már szégyen bélyeg!

Hosszasan tűnődve,mindent összeszedve,

talán két-három ember ki e ragyogó címert mellére megérdemelte.

Fogjatok össze, küzdjetek, haljatok ezerszer a pályán,

de szívvel, igaz akarattal, az ULTRÁK  erejét magatokba szívva,

győzedelmeskedjetek!

Legyetek végre a szurkolókkal együtt, egy csapat,

büszkeséggel énekelhessétek végre az indulótokat.

Mert nem számít semmi csak az igazi akarat!

Ez a siker igazi útja,hát induljatok el rajta,küzdelemmel újra!