Világ amit te teremtettél.

Szívedben élő magányodban hordod a tegnapot,

s sokszor hozzácsomagolod,

 a számodra eljövő,boldog holnapot.

Lágy szellő mi simogatja tested,

mégis csak a fájó,megkopott hárfa,

 sajgó hangja mi téged éltet.

Szélvihar korbácsolt neked nehéz éveket,

ebben pedig a tündöklő kék eget,

feketére festetted.

Pedig van ebben a világban,

ezernyi énekes pacsirta,

mi ablakomba szállva,csakis fájdalmad dalolja.

Eső egyre hullik,sírok vele én is,

ám bánatomat felküldtem az égig.

Te fájó dolgaid magas hegyig vitted,

és most már tudod,

egyedül vagy e magas hideg zord vidéken.

Kietlen zord,hófödte e táj,

gyere ki a fényre,

hogy szívedet meleg szeretet járja át.

Add a két kezed,s megmelegítem,

vidám,hangos kacajunk,adjon erőt néked.

Bánatod,gondjaid szórd széjjel a mélybe,

emlékezz ki voltál,idézd fel a szépet.

Hol boldogságtól folyt könny arcodon,

oda térj vissza ott az otthonod.

Soha ne nézz vissza,

a múlt ódon sötét hegyei felé,

gyere velem,

hisz a szeretet ereje mi bennünk él,

örökké gyógyítani kész.

Sosem engedem el két kezed,

együtt vívjuk meg a csatát,

legyen az élet bármilyen!

Testvéri szeretet, mi csak egy van e földön,

ereje óriás csak fel kell hozzá nőnöd.

Akarnod kell,legyen bármilyen a holnap,

az élet erőd,új létet ad majd.

Örökké én leszek ki az utad végén áll,

én fogom kezed,

s együtt indulunk tovább!

Önmagunkért élni.

Kicsiny emberekként jöttünk e világra,

senki nem mondta meg,

 milyenekké váljunk a nagyvilágba.

Formálódtunk,s mára valamivé lettünk,

ám sosem hangzott el,

hogy más rögös  útjára kellene lépjünk,

és más problémáját kellene megélnünk!

Rögös utak rabigáját akasztottuk magunkra,

s a béke nyugodt galambjait indítottuk hadba.

Mit ér a harcunk?

 hová vezet?

Mennyit ér a szárnyunk,

ha már sokkal rövidebb lett?

Azt hisszük ha másnak mindig megfelelünk,

akkor sokkal boldogabbak leszünk.

Korlátozzák lépteink,

 mindenféle szabályok,

és észre sem vesszük,

 egyszer csak mint a rabok,

 leigázottá válunk.

Vajon így boldogok vagyunk?

Ha örökké azt tesszük mi másnak jó,

akkor vagyunk önmagunk?

Uraljuk vajon saját életünk?

szeretnek jobban?

 mert másnak jót teszünk?

Másokhoz fordulunk,

mert haragszunk önmagunkra,

de rá kell döbbenni,

 senki nem figyel,zokogó szavunkra!

Cipeljük a terheket,hisz ezt tanították,

s ezekért élni,

sosem bontani szárnyaló vitorlát.

Nem tudjuk,miért élünk,

s azt sem hová lettünk,

talán az ördöggel szerződést kötöttünk.

Igen létezik szabad akarat,

ahol szárnyal s boldog minden pillanat,

csak meg kell találnunk önmagunk,

és engedni,szívünknek,

ő is ismét ragyoghasson.

Meg kell találnunk,örömünk,

benne minden perc boldogságunk,

ezáltal,javunkra fordíthatjuk az egész világot.

Nézzünk magunkba,s jő a válasz,

ahol béke,boldogság,

ott mindent megtalálhatsz!

Ha pedig életünkben egyszer,

 felelősségteljes döntést hozunk,

teremtő lényünkkel akkor találkozunk.

Hisz lelkünkben örökké él a fény,

mi oly tiszta örök csodára kész.

Emlék keresztszüleimnek.

Ünnep volt minden perc veletek,

mit ma már csak szívemben élő emlékképek idézhetik meg.

Halványan derengő mosolygós arcotok,

minek múló emléke,örökké hatalmas fájdalom.

Ti voltatok minden szeretet,

mi megadathatott ebben az életben.

Minden szavatok,érintésetek,

 hiányzik nekem,

mivel lelkemet,

 sok-sok szeretettel megtöltöttétek.

Ünnep volt, szép volt,

mi szétfoszlott ködkép csupán.

Széthullott percek, órák,

 mik szívem mélyén élnek,

s ma már minden évben hiányzó érzések.

Minden éven értetek emléket állítok,

bár csak e pár sor mit értetek írhatok,

s könnyekkel átitatott papírom,

min nyomot hagyok.

Tudom a messzi távolból vigyáztok ránk,

s együtt éneklitek velünk a szeretet dalát.

Hisz mindig arra tanítottatok,

szeressük egymást nagyon.

Más lett az élet,

változtunk tényleg,

eltűnt a lényeg,mit átadtatok.

Most mégis a ti szeretetetek ereje,

idézze meg,

a tőletek kapott, szívünkben élő örök dallamot,

azt a szót,

 a SZERETET fontos dolog!

A MIKULÁS

Jó korán elindult,

holdfényes reggel,

hatalmas zsákjával,

mit ezernyi,

 kedves ajándékkal töltött fel.

Szánkójára pattant,

suhant messzi tájakon át,

Csak a jég sercegése töltötte be,

az éj csendes hangját.

Szarvasa kit RUDOLFNAK nevezett,

húzta a mikulás szánját,

s nagyon sietett.

Kicsiny csengettyű lógott nyakába,

mi énekelte,megérkeznek,nemsokára.

Vidáman indult,a mikulás útjára,

sokszor felnevetett a sötét éjszakába:

-HO-HO-HO-HÓ

Kicsi dallamot dúdolgatott,

repült vele a szán,suhogott.

Titkokat szór szerte szét,

egyetlen nagy piros zsákból,

mindenhova odaér időben,

nem hagy ki senkit,

a jó gyermek listájáról.

Senki nem érti,

valójában hogyan létezik,

hogy egyetlen zsákból,

ezernyi,mesés finomság érkezik.

A jók listája éppen nála van,

akik csomagot kapnak mindannyian.

A mikulás egész útján csak nevet-nevet,

HO-HO-HO-HÓ,

tudom vár rám ezernyi jó gyerek.

Piros ruhája,

hatalmas ősz szakálla jelzi,

ő a Télapó,

gyermekek énekükkel üdvözlik,

hisz eljött hozzájuk,

 és ez nagyon jó!

Nagymamám karácsonya

Minden évben újra felidézem,

szívemben élő oly szép emléked.

Ma már megfakult,

mégis oly mesés nekem,

lelkem mélyén élő, karácsonyaink,

együtt töltött perceink,

mit ma már,

 öreg karácsonyként emlegetek veled.

Megöregedtél,

s már nem a hatalmas ajándékot vártad,

hanem szeretetét az egész nagy családnak.

Szívedben élő szereteted szórtad szerte-szét,

így töltöttük a karácsony ünnepét.

Köréd gyűltünk kicsik és nagyok,

a szeretteid mosolya volt,

 a legnagyobb ajándékod.

Mikor körbeálltunk,

sürögtünk-forogtunk,

megfáradt szívednek ,

új erőt adtunk.

Melegséget,szeretetet hoztunk,

te pedig csak tetted a megszokott dolgod.

Ha mi örültünk attól lettél boldog,

órákig tűnődve nézted mosolyunk.

Ó NAGYMAMA,

ma már tudom,

 ettől voltál igazán boldog.

Sosem panaszkodtál,

hiszen szívedbe visszatért az élet,

Megfáradt tested,

 újult erővel ébredt.

Megtöltötted szívünk,

 sok-sok szeretettel,

megtanítottad az életben,

 szeretni sose felejtsünk el.

A legnagyobb boldogság a szeretet,

mi veled,

a karácsony pillanatait idézte meg.

Mikulás a pasiknak.

December hatodika,

a mikulás napja,

s te csak ülsz nyugodtan,

 otthon a fotelodba.

Hát csak várod a mikulást,

mert úgy gondolod neked ez jár,

hiszen egész évben jó voltál.

Mégis te hiába várod,

mert azt üzente,

 az éven csak a rosszaknak hoz ajándékot.

Egyébként is a szánom bedöglött,

a rénszarvasom pedig a mennybe költözött.

Ennek tetejébe a lábam eltörött,

és még a krampuszom is elszökött.

Kicsit meghíztam,

s így a kéménybe szorultam.

Elegem lett az egészből,

nem megyek hozzád sem,

 ne is készülj.

Na jó de te mégis rossz voltál,

így e pár sort hagyom neked,

 hogy mosolyogjál!

A gyertyák éneke

Valamikor nagyon régen,

karácsony éjjelében,

mélységes csend,és sötétség járta át a házat.

Volt egy asztal ahol négy kicsi gyertya égett,

s ez bevilágított mindent.

Oly hatalmas csend honolt,

hogy a négy pici gyertya suttogása hallatszott.

Az első gyertya álmosan pislákolt,

ám egyszer csak bemutatkozott.

Én a BÉKE  lángja vagyok,

és még bár pislákolok,

de az emberek szavukat szegték,

hát mért égjek én!

Ásított hát egyet és szépen elaludt.

Már a második is halkan suttogott,

én a HIT vagyok!

Mégis mára már minden szertefoszlott,

hisz mindenhol a hitetlenség honol,

nem is akarok többet égni most,

így hát bealudt.

A harmadik gyertyának az éneke következett,

s ekkor bemutatkozott a nevem SZERETET.

Mégis sírt,és könnyezett,

 mert elfelejtették érezni őt az emberek.

Már engem sem szeretnek.

Ezek a megfagyott könnyek,

 pedig beoltották fényeimet.

Ámbár a negyedik gyertya ekkor felkiáltott,

amíg én élek mindent bevilágítok!

Hisz a nevem a REMÉNY.

Abban a pillanatban hatalmas lángja támadt,

s a szellő segítségét kérve,

 újra begyújtotta mind a hármat.

Ismét együtt égtek,

most már együtt kéz a kézben boldogan énekeltek.

Daluk fénnyel, meleggel járta át a házat,

BÉKÉBEN,

HITTEL TELVE,

SZERETETBEN,

REMÉNNYEL a szívekben!

Arról énekeltek ezeknek mindig élni kell!