Kit az èlet viharàban oly sokszor,
Hajókènt,sodort az àr,ő az èn èdesapàm!
Mint az òceàn hullàmai,
Úgy csapódnak az èvek szikrài,
Tàvol jàr az ifjúsàg oàzisàtól màr.
Mègis büszkèn àll,akàr egy tölgy,
Mely a szèlnek is ellenàll,
Èvekig hajladozva,dacolva,
Kemèny munka homokjàba gyökerezve,
Akàr a forràs vize mely sosem apad.
Ő ki a hasadó hajnallal èbred,
Az örök munka ösvènyèn tapos,
Fiatal èvek dallamàt zengi.
Kinek akaratereje,
Mint a hegyek vàra,mely règi,
Hirmondóknak ad otthont,
Hűsègesen szàllva,akàr a legszebb madàr!
A kertje viràgai,gyermekek nevelèse,
Mind-mind boldogsàgot zengenek.
Szeretetben gazdag talajon gyökerezve,
Akàr egy tündèrmese,mi a lelket,
Szàrnyalàsra ösztönzi, mi felszabadìt,
Megannyi szenvedèst!
De az idő könyörtelen,
Ősz hajfonatait sebesen szövi,
Az ifjúsàg fènye halvànyodik,
Múltja mint a hűvös szèl,
Mi fàtylat bont,megannyi mező felett.
Magasba zengve,az erő màr nem olyan ragyogó,
A kert màr nem olyan zöld,
Àm a szeretet fènye tovàbbragyog,
Akàr a tengeren visszatükröződő csillagok.
Az öregedès lassan betoppan,
Akàr az őszi szellő a kertbe,
De szîvben èdesapàk làngja ègő,
Mint a fèny,mely az èjszaka,
Èjszakàjàt vilàgîtja meg,
Bölcsőbe szenderűlve.
Betegsèg hajtja,amivel az emlèkek,
Újra ès újra megjelennek,
Akàr a vègtelen tenger partjàn a hullàmok.
De mosolyog,mèg mindîg úgy ragyog,
Akàr a nap sugarai,melyek a ,
Felhők mögül előbujnak.
Egy pohàr vîz,egy sóhaj,egy könny,
Ezek az apró örömök miket,
Velem megoszt,
Édesapàm,akit úgy szeretek,
Akàr a legfènyesebb gyèmàntot,
Mely az èjszakai ègbolton ragyog,
Vègtelen időkön àt.
Szîvem mèlyèn örzöm őt,
Akàr a kincset,mik a föld mèlyèn lapulnak.
Mert ő megvilàgîtja az utat,aki a szeretet,
Forràsàt jelkèpezi,akièrt boldogan àtafom magam,
Az èlet minden kihîvàsàban,
S îgy èlünk szeretettel teli mindennapot,
Melyben együtt vagyunk!
