Nagyapám szavai.

Nagyapám szavai.

 

 

Drága kicsi szivárványom, miért lógatod az orrod?

Miért fájó tekinteted, olyan sanyarú, mostoha a sorsod?

Tudod, ha válladra emelem elfáradt kezem,

Kezedbe adok nehéz terheket,

 Azokat mind-mind te cipeled.

Hát az életünk gondjai is ilyen nehezek,

 Édes kedves gyermekem.

Ha majd leélsz egy hosszú életet, rájössz te is,

Miért születtél e földre, csillagom nekem.

Örökké lesznek, zord fájóan bús sötét napjaid,

Néha kilátástalannak tűnő dolgaid,

Ám mégse kívánj könnyebb terheket,

Erősebb vállakat akarj, küzdj, harcolj,

Hisz az élet ilyen, néha szertelen.

 

Azért ha csendben ülsz, meghallod lelked hangjait,

Mélyről a szíved is hozzád beszél,

Tudni fogod mi a helyes, miképp is döntsél.

Csupán az a kérdés mered e vállalni,

Ezen a nehéz úton elindulni, amit rád szabott az élet.

Keményen megállni, soha nem feladni,

Még ha a mocsárban álldogálsz is,

Élj és keresd a napot, a száraz boldog utad mindhalálig.

Ami elmúlt ne nézz oda vissza, értékeld át,

Legyen minden mosolyod ragyogásától,

Fényesen tiszta.

Adj nekem a szeretetet, kacajod édesen,

Meglátod ettől szebb lesz az életed,

Kétkézzel szórd a járt utadon, jut mindenkinek, tudom.

Tudod, nem kerül semmibe,

Szívedben életre kél majd, és a nap is,

 Boldogabban indul kedves gyermekem.

 

Nem számit a pénz, csak jó, ha van,

Egy eszköz, mégsem ettől leszel boldogabb!

Sehova nem viszed, csak a szeretetet, amit átadtál,

 Az emlékeid ezreit, mit szebbé alakítottál.

Törekedj, a jóra a szépre szedd lelked kosarába,

Szép csendben össze.

Ettől leszel az, aki vagy, ne akard megváltoztatni,

Soha a világot, sem önmagad.

Ha az élet pofonokkal kínál, fogadd el tőle,

Nem számít mennyit, az sem mekkorát,

Csak azt tudd mondani megérte.

Harcosnak születünk, minden elérhető,

Küzdj az álmaidért, addig,

Míg fiatalon van hozzá erőd.

Hát állj, fel ne lógasd az orrod,

 Csak egy pofon mit vissza kell adnod.

                                                           

Gyermeknek lenni, emlékezni!





Előnézet





Közzététel 

Oly rég volt, amikor még kicsi voltam,

Mikor minden apróságért, örökké nyafogtam,

Csatáim vívtam testvéremmel,

Egymás haját cibálva, másik pillanatban összebújva,

A szeretet, jóság dallamát táncoltam el.

 

Oly rég volt, amikor sírva néztem tányérom elé,

Hiszen apaként rettenetesen főztél,

Ma mégis egy emlékkép nekem,

A rosszaság gyermeki csínyek tárháza nyílik meg vele.

 

Oly rég volt, amikor rossz gyermekként,

Labda helyett tojás volt a rajzolt céltáblához,

Olykor a tányér étel repülőként táncolt,

Annyi bűn mit butus gyermekként elkövettem,

Te drága jó apám, bosszankodva tűrted.

 

Felnőttem mit csupán neked köszönhetek,

Egy élet becsületét, tisztességét megtanítottad nekem.

Ma, már ha mesélem gyermekeimnek történeteimet,

Tátott szájjal nevetnek velem.

Persze megkérdezik, még te mondod?

Amikor csak a rosszaságra volt gondod.

 

Igen igazi gyermek lehettem,

Kopott cipőkben szaladtam, nevettem.

Hóban hömpörögtem,

Térdig vizesen, átázva hazamentem.

Bárcsak átélhetném a sok emléket újra,

A gyermekkort, ahol még semmi tettemnek,

Nem volt hatalmas súlya.

 

Minden pillanatban emlékeim között,

Arcodat látom,

Türelmes tekinteted, és amikor,

Kiszaladtál volna az egész világból,

Boldog lehetek, mert te vagy nekem,

Ezeken a gyermeki sztorikon

Veled ülve együtt nevethetek.

Szép emlékek miket örökre elteszek!