Létezett egykor egy emberi lény,
ki csak a zenének és a kopott ócska hegedűjének élt.
Kopott rongyos,ruhája mi koszosan csillogott,
nem volt semmije de lelke annál szebben dalolt.
Minden reggel ugyan azt az utat rótta,
fejét a kukákba nyakig lógatva,
csupán élelmet keresett,s ha talált hát mindent megevett.
Szenvedve tengetett egy fájdalommal megtelt életet.
Vajon élet ez?
Egykor zenéket,kottákat írt,s most egy utca jelenti az egész életét,
mégis szemében örök remény,talán egyszer megtalálja a csoda,
és majd újra él,addig pedig csupán álmok közt a lét.
Bolt előtt ült,némán csendesen,soha nem sértett meg senkit sem,
csupán hegedült,ám játéka ragyogássá nőtt.
Hegedült,hegedült,egy koszos papírdarabra,pedig kottákat szőtt.
Ez volt ő a hegedűs.
Sajnálkozó emberek sora,mik aprópénzt dobtak oda,
de undoruk mégis arcukra volt írva.
Mit jelenthetett neki a hegedű?
Ki volt vajon ő?
Ám egy reggelen suhancok jöttek,
s abban a pillanatban szertefoszlott minden,
egész álma,kicsiny világa,
megverték,fellökték,
kicsiny féltett hegedűjét fején törték szét.
Nem maradt semmije,írott kottáit szél vitte messzire.
Csak sírt csendesen,nem akart már élni sem.
Minden darabját a hegedűnek tokjába szedte,
rájött utolsó kincsét is elveszítette.
Nem volt már semmi ami éltesse.
Csak hogy imáit elvitte a szél,s jött valaki aki visszaadta kottáit,
mit szerte-szét sodort a szél.
Ránézett a kottákra szépen csendesen,
s abba a pillanatba rájött ő csak egy hatalmas művész lehet.
Létezik jóság vajon szertelen?
Egyik művész állt a másikkal szemben rejtelmesen.
Valaki akinek megvolt mindene,ragyogó élete,
felkarolta hát és magával vitte.
Taxiba szálltak, a hölgy lakásánál kiszálltak,
ám szegény hegedűs semmit sem értett,
mit keres egy ily helyen mik neki csak kósza remények?
Nyílt az ajtó,de ő csak szájtátva állt ott,
nem mert belépni,
hiszen a látvány szépsége számára sokkoló volt.
Feltette magának sokszor ugyanazt a kérdést,
miért vagyok itt?
ki ez a hölgy és miért segít?
Eme művésznő rendbe szedte,úri ruhába öltöztette,
majd zongora elé ültette,
és még csillogó hegedűjét is elővette.
Csendesen annyit suttogott a hölgy,
ez immár az otthonod.
Segítek neked ha te is akarod.
Semmit nem kérek csak annyit hogy játssz,
örökké húzzad a szívem dalát.
Lám az egyiknek megvolt mindene,
mégis oly magány zárta be,
a másik ki csak egy utca embere,
mégis szíve örökké reménnyel volt tele.
Hát ő akit a hite tartott életben.
Telt az idő,születtek új vidám dallamok,
egyszerre a zongora és a hegedű dallama szólt.
Egy csoda,mi megtörténhetett,
hisz a kedves ismeretlen neki koncertet szervezett.
Telt házzal várták a csodát,
senki nem tudta ő csak egy hajléktalan volt csupán!
A zongora megszólalt s ő színpadra lépett,
szemében a boldogság könnyei égtek.
Ám amikor hegedűjét kezébe vette,szíve hasított bele,
tudta itt a végállomás,s vele lelkét boldogság járta át.
Örök dallamok mik utána sírnak,
csak más művészek játszanak.
Mégis ő aki alkotott,
s maga után reményt hagyott.
Csupán egy hegedűs,ki szeretetet kapott!
