Több éve már hogy egy ismeretlen betegséggel rendelkezem,
s elmondhatom immár lassan minden orvost ismerek.
Ezer féle általuk megállapított nem létező betegségen túl vagyok,
hitem pedig a gyógyszerek iránt mára már teljesen elfogyott.
Küzdök egy fura kórral,mi előtt ezer professzor tanácstalanul áll,
és mindig azt hallgatom nem találta meg a valós hibát.
Sokszor rettegek vajon mi bajom lehet?
Már nem is értem az egészet,s az igazi betegségem a saját félelmem lett.
Olyan lettem akár egy kísérleti patkány, kin minden mérget kipróbáltak már.
Kórházi vizsgálatok gyötrelmes halmaza,mi lassan felemészt,
hisz csak a talányok,sötét tapogatózások,tanácstalan orvosok arcát látom.
Túl vagyok egy újabb rémes héten amit egy Budapesti kórházban tölthettem.
Csak a félelem és a magány mi uralkodott,ez az a hely ahol a leépülések valódi énjét láthatom.
Hol a halál emészti el az életet,és elmondhatom én még ezt is végig nézhettem.
Éreztem nem lehetek beteg,elhatároztam amíg bent vagyok segítek a valóban tehetetlen beteg öregeknek.
Mi a valódi segítség e helyen?
Ha megfogom a beteg öreg kezeket,és elhitetem vele a holnap csak jó és szép lehet.
Így arcomra mosolyt tettem,és egy hétig ápolónőnek álltam s gondoztam a lebénult tehetetlen felfekvéses kedves öregeket.
Éreztem szemükben a fájó magányt,s a tovaszállt remény kiáltó hangját.
Végignéztem a családjukat,kik akár egy megunt göncöt eldobták anyukat-apjukat.
A lemondás hangjai zengtek fülembe,miért nem lehet reménnyel elengedni,ha egyszer úgyis mennie kell.
Így a szobám falai között eldöntöttem,én segítek szeretetet adok a szenvedő mozdulatlan,
mégis néha még tiszta tudatú embereknek.
Minden reggel újra kezdtem,megitattam,megetettem.
Van akinek segítettem a felülésben ahhoz hogy újra ember lehessen.
Ha eljött az este meséltem nekik, hangom altató dalként hatott a szívükig.
Ők kik nagyon betegek,csak elfelejtettük megadni a végső szép érzéseket.
Rájöttem egy pár nap telt el,és új célt vett az életem,
nem én vagyok beteg hanem a szeretetre vágyó végső stádiumos betegek.
Adtam szeretetet,és mosolyt csaltam az emberek arcára.
Talán célja van mindig az életnek velem, az erő ami nem hagyott el soha sem.
Mert amíg szeretet vesz körül addig tudom van olyan felesleg amit át kell adjak a rászoruló lelkeknek.
Ha pedig friss levegőért mentem az udvarra,furán ültek körbe sorba.
Mindenkiről tudtam miért van itt,s újra rájöttem ezek is szeretnének valamit.
Csak egy kedves hangot,aki nem érezteti hogy ők betegek,
emberként kezeli őket.
Minden délben az udvaron ültem,és olvastam a történeteimet rájöttem körbevesznek a hite vesztett emberek.
Ez vajon miért lehet?
Egy kórházba legendává válni,két lábon járó szeretetnek titulálni,
hát ez mi az erőt adta,s már nem gondolok a saját rossz dolgomra.
Mikor pedig haza indultam,könnyes szemeket láthattam,sírtak az öregek,fiatalok,
öleltek és sajnálón búcsúztak.
Ez az én erőm,mi nekem van másnak nincsen,
szeretetet adni mindenkinek!
