Az egész életünk egy
hatalmas rejtelem,
Oly sokszor érezzük, testünk szívünk nehéz súlyát,
Akár a mélység húz egyre csak lefele.
Tudatunkban megjelenik, ahová érkeztünk,
Ez a hely a félelem szigete, mivel a lelkünk van
tele.
Körbe nézve emeljük fel fejünk, repítsük szívünk a
magasba,
Tudatossággal elérhetjük a szebb utat holnapra,
Hisz csak rajtunk áll mely az az út min lépkedünk
tovább.
Arctalan, hontalan, sehol sem létező a félelem,
Mégis létezik, hogy él? Miért leljük meg szüntelen?
Sok-sok farkas, mi bennünk lakik, egyike a szürkeségnek,
Mi a saját gondolatainkkal, eluralkodó érzéseinkkel
táplálkozik.
Ne etessük, hiszen folyamatosan nő, uralkodóvá
válik,
Majd újabb és újabb szorongó félelmeket sző,
S majd elural minket, felemészti testünket,
Minden út a rettegés hónává válik.
Behálózza testünk, akár az inda mindent körbe fon,
Mérgezi, felfalja, lelkünk, minden gondolatunk.
Nem kell így legyen, soha ne engedd közel,
Éhen kell halnia, s akkor pusztulásra lel.
Legyen, egy eszköz mi utat mutat, merre tart utad?
Tudod e honnan jöttél, és hová is tartasz?
Akár egy papír vízbe mártva,
Lelkidbe itatva megmutatja ki is vagy valójában.
Egy belső mérlegen két farkas ül,
Melyik a nehezebb, csak tőled függ!
A szeretet, hít, erő, aranyban tündöklő kedves
farkasa,
Vagy a lelked elfogyasztó fekete ordasa?
Dönteni kell, melyiket éltessük,
Szeressünk, nevessünk, vagy sötétben éljünk?
A döntés a miénk!
