Behunyom szemem,elgyötör az álom,
ekkor éberen látom a szívem kertjébe,
egykoron elültetett összes virágom.
Hittem a földkerekség összes szépségét,
beleplántáltam,
nem is lesz párja eme világnak.
Egy hely melyben tengernyi rózsaszál,
ameddig a szem ellát,nem láthat csupán,
millió színpompás illatozó csodát.
Ahol a szél csalókán játszik velük,
simogatva fütyüli,
kicsi szív, éltesd e kertet nekünk.
Minden hajnal mosollyal fogadott,
pirkadatkor a lágy szellő,
illat felhőt táncolva hordozott,
napnak sugara sütötte,
ragyogó,vöröslő szirmaik,
hol leveleken csücsülve hintáztak,
eső csillogó cseppjei.
E hely hol lelkem tavasza,
egykoron ébredt,
ahol,hittem a szeretet örökké éltet,
reménysége lehet minden,
új napnak, vagy évnek,
ma már elvesztett illúziók, emlékek.
Változó érzések kavalkádját élem,
zord és fájó dolgok kavarognak e szívben.
Csak az idő ami lassan lepereg,
éreztetve a vállamra rogyadozó,
egyre nehezebb terheket.
Fájó sóhaj égeti perzseli kertemet.
Legyen minden könnyem,
virágaimnak öntöző vize,
legyen sóhajom,szélnek ereje,
mosolyom csillogása töltse be az éjt,
szeretetem adjon álmaim kertjének,
csupán egy kicsiny esélyt!
Ne száradjon földje,repedve szét,
nem akarom látni,
ahogy a vöröslő rózsa,
kifakulva elfonnyadva él.
Nem akarom pillantani
száradó levelét,
töredező szárait,
mi csak kínlódva él.
Amíg élek, örökké remélek,
szeretet kell,táplálja e helyet.
Hisz eme kert az én szívem,
s ha kell ezerszer újra ültetem.